Rawls az igazságérzetről és az önzésről

“Ha az emberek önzési hajlama egymással szembeni elővigyázatosságukat teszi szükségessé, úgy nyilvános igazságérzetük teszi lehetővé biztos egyesülésüket [their secure association together]”

John Rawls, A Theory of Justice. Cambridge MA, Harvard University Press.
Revised edition. 1999. p. 5. Saját fordítás

Platóni gondolat: az emberben léteznie kell ösztönös igazságérzetnek a puszta önzésen túl, másként nem létezhetnének emberi közösségek, társadalmak. Ha ugyanis tisztában vagyok azzal, hogy a többiek pusztán önérdeküket követik és semmi mást, akkor voltaképpen biztosra vehetem, hogy az első adandó alkalommal, mikor a helyzet kedvező, hátbadöfnek, vagy árokba löknek és elviszik mindenem. Így nem lehet hosszú távon tervezni, bizalmi kapcsolatokat építeni, közösségeket létrehozni. De mert emberi közösségek igenis léteznek, ezért léteznie kell valami másnak is az emberi természetben, valaminek, ami túlmutat a puszta önérdeken, ami képes az embert akkor is tettre bírni, ha az nem mozdítja elő közvetlen érdekeit, pusztán azért, mert az igazságosság ezt követeli.

Persze az érett, józan, realista ember tudja, hogy mindez mesebeszéd. A politikában és általában az emberek közötti viszonyban a puszta önérdekkövetés mindig győzedelmeskedik, politikai cselekvésre semmi egyéb nem bírhat senkit. Aki másként gondolja: moralizál, a politikai gondolkodás főbűnét követi el. Valahol meglepő és elgondolkodható, hogy az elképzelést, miszerint a politika kizárólag az érdekek terepe és semmi egyéb, gyakran a baloldal is kritikátlanul elfogadja, ahelyett, hogy társadalmi patológiának tekintené.

Holott világosnak kellene lennie, hogy a politikának, azaz annak a folyamatnak, amelyben berendezzük közös társadalmi életünket, azt, hogy miként szeretnénk egymással kapcsolatba lépni és életünk társadalmi termelésén munkálkodni, a nyers érdekharcok terepeként való elgondolása a kapitalista modernitás ideológiai terméke, amely Hobbesnál és Mandeville-nél indult hódító útjára, és a racionális döntéselméletben, meg a homo oeconomicus képzetében teljesedett ki, és mára eluralta politikai képzeletünket.

Nem mintha korábban nem gondolták volna, hogy a politikában a nyers önérdekkövetés jellemző, sőt domináns - gondoljunk Machiavellire -, de nem uralkodott a gondolat, hogy szükségképpen ez a politika végzete: hogy mi emberek nem is vagyunk képesek ennél többre, hogy csak akkor vagyunk képesek másokért, a másokat ért igazságtalanságok ellen cselekedni, ha jól felfogott önérdekünk ezt diktálja. Ma ennek kapcsán lényegében teljes az egyetértés.

Ugyanakkor érdemes szem előtt tartani, hogy az önérdekkövetés ilyetén megdicsőülése milyen ideológiai funkciót lát el a jelenkori társadalomban. Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a közvetlen önérdek szűk körén túl semmi egyéb nem indíthat politikai cselekvésre minket, akkor a fennálló rendnek semmi más dolga nincs, mint olyan materiális viszonyokat teremteni, amelyben nem áll közvetlen érdekünkben e rend radikális meghaladása. Ha viszonylagos jóléttel betömi a szánkat, ha viszonylagos stabilitással elveszi a változás sürgető kényszerének érzését, ugyan miért állna bárki érdekében a radikális változás? Ha pedig a puszta önérdeken túl semmi nem indíthat politikai cselekvésre, akkor egy ilyen helyzetben az egyetlen lehetőségünk a rezignáció, a fennállóba való belenyugvás.

De persze attól, hogy az igazságérzet politikai hatóerejének tagadása és az önérdek politikai megdicsőülése ideológiai funkcióval bír, még lehet igaz. Az ideológia nem szükségképpen hamis. Kell-e tehát léteznie bennünk olyan igazságérzetnek, amely valóságos politikai tényezővé válhat? A kérdés nem annyira a morálpszichológiára, vagy az “emberi természetre” vonatkozik, mint inkább arra, hogy mi emberek milyen módon tudunk voltaképpen együtt létezni, kapcsolatba lépni egymással.

A probléma voltaképpen nem az, hogy a puszta önzés kiszámíthatatlanná, tervezhetetlenné és megbízhatatlanná teszik emberi kapcsolatainkat, egyesüléseinket. Sokkal inkább arról van szó, hogy igazságérzet híján nem is igazából tudunk egymással valóságos kapcsolatokra lépni, valódi közösségeket létrehozni. Mert mikor a többiek csak önérdekük érvényesítésének puszta eszközét látják bennünk, akkor bizonyos értelemben nincsenek velünk, nem alkotunk egy közösséget.

Rawls belátása sokkal inkább arra világít rá - bár ő itt nyilván nem erre gondol -, hogy ha nem értenénk, nem éreznénk az igazságos és igazságtalan közti különbséget, képtelenek lennénk a többiekre valódi társként tekinteni, velük együtt és nem pusztán mellettük, önérdekük alkalmi eszközeként létezni. Ha nem munkálna mindannyiunkban, akár csak lappangva, kimunkálásra várva is valamiféle érzék, amely érezteti velünk, mi a baj azzal, ha másokat - mindegy, hogy kit - méltánytalanság ér, akkor az égvilágon semmi szükség az elidegenedésre, az atomizálódásra.

Ha nincs igazságérzet, csak önzés, vagy az, amit ugyan a baloldali köznyelvben “szolidaritásnak” szoktak nevezni, de amin jellemzően csak az érdekközösség felismerését értik, szóval ha csak ez van, ha gondolkodásomat és cselekvésemet istenigazában csak az én és a hozzám hasonlók - tehát megint csak az én - érdekeim vezérlik, akkor nem beszélhetünk közösségről, közös cselekvésről, együttes létezésről. Ha tehát hihetünk benne, hogy létezhet a világban valóságos társiasság, valódi közösségiség, akkor hinnünk kell abban is, hogy egymással való interakcióinkat, beleértve politikai cselekvésünket, nem csak az önérdekkövetés, de az igazságérzet is vezérelheti. Ha pedig nem hihetünk ebben, akkor voltaképpen minek csinálunk a politikában bármit?