"Minden más tényezőtől függetlenül az emberi lények élvezik már megvalósított (velük született vagy tanult) képességeik gyakorlását, s ez az élvezet annál nagyobb, minél több vagy minél összetettebb ilyen képességgel rendelkeznek."
John Rawls, Az igazságosság elmélete.
Budapest, Osiris. 1997. 498-99. Krokovay Zsolt fordítása.
Ezt hívja Rawls arisztotelészi elvnek. Az embert könnyen elfogja a sejtelem, hogy ez az elv akár egy radikális társadalomkritikai program alapja is lehetne. Mi emberek tevő-vevő, nyüzsgő lények vagyunk, akik örömüket lelik saját erejükben, az új dolgok létrehozásában, a régiek alakításában. Ezért van az, hogy a folytonos monotonitás, egyhangúság, a kihívások és kreativitás nélküli élet olyannyira elborzasztó a számunkra.
Viszont a jelenkori kapitalista társadalom nem annyira előmozdítja, mint inkább hátráltatja képességeink és készségeink kibontakoztatását és gyakorlását. A társadalmi egyenlőtlenségek növekedésével, a jóléti állam leépülésével, újabban pedig a kapitalizmus autoriter válfajainak kifejlődésével a világrend perifériáján és félperifériáján, tömegek süllyednek létbizonytalanságba, csatlakoznak a prekariátushoz, vagy szegényednek el, miközben megfosztatnak nem csak a leépített szociális rendszerek védelmétől, de azoktól a politikai jogoktól is, amelyek segítségével hatékonyan érvényesíthetnék érdekeiket a politikai és gazdasági hatalom birtokosaival szemben. Ilyen körülmények között saját létfenntartásuk biztosítására sincsenek erőforrásaik, még kevésbé képességeik és készségeik kibontakoztatására.
A szűkülő középosztályok, képzett rétegek, amelyek ideig-óráig megússzák a kiszorulást a társadalom produktív, és így keresőképes belső köréből, egyre nagyobb részben szorulnak értelmetlen, mindenfajta szellemi kihívást és kreativitást nélkülöző kamumunkákba ("bullshit jobs") ahogy David Graeber nevezte őket, amíg tevékenységük nem válik teljes mértékben automatizálhatóvá.
Az arisztotelészi elv – úgy tűnik – a legjobb kiindulópont ennek a társadalmi-gazdasági berendezkedésnek a kritikájához. Az elv megmagyarázza nem csak azt, hogy mi az egyik legnagyobb baj a jelenkori társadalommal, de azt is, hogyan kellene rajta változtatni. Az arisztotelészi elv értelmében egy igazságos társadalomnak teret kell nyitnia képességeink és készségeink lehető legszélesebbkörű kibontakoztatásának (amely még összefér a társadalmi javak méltányos elosztásával és az alapvető szabadságjogok lehető legteljesebb rendszerével). Egy olyan társadalmat kell létrehozni, amely – mint Marx írja – lehetővé teszi az egyén mindenoldalú kibontakozását (ami Rawlsból kimarad de Marxnál ott van: hogy egy ilyen társadalomban az egyes egyén kibontakozásának feltétele mindenki más kibontakozása is).
Az arisztotelészi elv bizonyos fokig nyilván igaz. De azért mégis elgondolkodok. Az elvet ugyan "arisztotelészinek" nevezi Rawls, a gondolat maga mégis jellegzetesen modern. A ható, alkotó, gyarapitó, a maga erejének örvendő ember elképzelése közeli rokonságban áll az ezen erő által a világot a maga képére formáló, a világot meghódító individuum modern archetípusával. A képességei gyakorlásában és saját erejében örömet lelő egyén a modern képzetvilágban szorosan összefonódik a szuverén és a maga birtoka fölött uralommal bíró egyénnel.
Nem véletlen, hogy képességeink gyakorlása, az alkotó emberi tevékenység, a munka Locke-nál a magántulajdon elsajátításának kulcsa: amin képességeimet alkotó módon gyakorlom, a birtokommá, tulajdonommá válik. Képességeink mindenoldalú kibontakoztatása még a marxista hagyományban is összefonódik a természet fölötti uralom kiteljesedésével és a természet kisajátításával.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ilyen módon az arisztotelészi elv könnyedén annak az “uralmi logikának” – az ökofeminizmus kedvelt kifejezése az ember természethez fűződő, kizsákmányoló, extraktivista viszonyának leírására – a szolgálatába áll, amely éppenséggel a jelenkor társadalmi patológiáinak kitermeléséért felelős. Nemde a kapitalizmus hívei is úgy vélik, hogy képességeink legteljesebb kibontakoztatását a magántulajdonon alapuló piacgazdaság teszi lehetővé? Felmerül tehát a kérdés: le lehet-e választani az arisztotelészi elvet a történetileg hozzátapadt uralmi logikától, és ha igen, miként? Vagy érdemes lenne az emancipációt másként elgondolni, mint képességeink mindenoldalú kibontakoztatását?
Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Stierspringer_Minoische_Wandmalerei_asb_2004_PICT3452.JPG
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.