Carl Schmitt és a politikai liberalizmus az ellenségekről

“A politikai ellenségnek nem szükséges erkölcsileg rossznak, nem szükséges esztétikailag rútnak lennie; nem kell gazdasági versenytársként fellépnie, és talán akár előnyösnek is tűnhet üzletet kötni vele. Az ellenség éppen a másik, az, idegen, és lényegéhez elegendő, hogy különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen, úgy hogy szélsőséges esetben konfliktusok lehetségesek vele, melyek nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabá­lyozással, sem a konfliktusban „részt nem vevő" és ezért „pártatlan" harmadik ítéletével.”

Carl Schmitt, A politikai fogalma. In Uő: A politikai fogalma: Válogatott politika-
és államelméleti tanulmányok. Budapest, Osiris-Pallas Stúdió-Attraktor. 2002. p. 19. Cs. Kiss Lajos fordítása.

Schmitt egyébként mély és sokrétű belátását a kommentátorok – még az egyetértő, sőt lelkes kommentátorok – is hajlamosak mélységesen laposan és semmitmondóan értelmezni. Mintha csupán arról lenne szó, hogy Schmitt szerint a politikában küzdelem és ellentét van, és hogy a politikai diskurzus mintegy természetszerűleg gravitál a “mi-ők” fogalmi megkülönböztetése felé. Vagy vegyük Chantal Mouffe tézisét, amely szerint a politikai szférájához szükségszerűen és kiírthatatlanul hozzátartoznak az antagonizmusok (amelyeket a demokrácia hivatott agonizmussá, szelidíteni). Bár ő ezt egy alapvetően schmitti belátásnak tartja, a valóságtól mi sem állhat távolabb.

Schmitt nem csupán a küzdelmek, ellentétek és antagonizmusok fontosságát hangsúlyozza a politikában. A marxista felfogás szerint a proletariátus és a burzsoázia viszonya antagonisztikus, de – és Schmitt itt téved, mikor a marxizmust ebben a fogalmi keretben értelmezi – e kettő nem ellensége egymásnak a schmitti értelemben. Ugyan e kettő között elgondolhatók fair procedúrával el nem dönthető konfliktusok, de ezek nem abból fakadnak, hogy proletariátus és burzsoázia egymáshoz képest “különösen intenzív értelemben egzisztenciálisan valami más és idegen”.

Burzsoá és proletár nem mint két idegen, ellenséges törzs, két külön világ lakója áll szemben egymással: mindketten a kapitalizmus ismerős vidékének lakói, egymással világtörténelmi tőszomszédságban, ámbár örökös viszálykodásban. A marxizmus számára az az egzisztenciális idegenség, amelyről Schmitt beszél, a kapitalizmus mindent egybeforrasztó erői közepette talán nem is elgondolható. Talán ezért gondolja sok – Schmitt által is megihletett – posztmarxista a marxizmust valamiként politikaellenesnek, vagy antipolitikusnak.

Az “ellenség” schmitti fogalmát érdekes módon sokkan kézenfekvőbben értelmezhetjük a jelenkori liberális politikafilozófiában. Rawls úgy véli, hogy egy liberális társadalomban a politikai legitimitás alapja a nyilvános igazolhatóság: a politikai hatalom gyakorlása olyan elvek mentén kell, hogy megtörténjen, amelyek mindenki számára igazolhatók, mégpedig saját értékrendje, saját világnézete alapján (ahogy például bizonyos szociális intézkedéseket egy konzervatív és egy szocialista is támogathat, utóbbi a társadalmi igazságosság, előbbi talán a stabilitás és társadalmi béke kedvéért).

Ez a “mindenki” azonban nem jelenthet szó szerint mindenkit: egyesek értékrendje, világnézete olyan igazolási követelményeket támaszt, amelyet nem lehet, vagy nem szabad teljesíteni. Meglehet, egy náci csak akkor fogadná el a politikai hatalmat legitimnek, ha azt a fehér faj felsőbbrendűségének biztosítására használják fel, ez azonban nem jelenti, hogy a náci joggal várhatná el, hogy a politikai hatalom birtokosai így járjanak el. Igazolásai, standardjai észszerűtelenek (unreasonable), ahogy Rawls mondja.

Ez a liberális különbség észszerű és észszerűtlen (reasonable és unreasonable) nézetek között igen közel kerül a barát és ellenség schmitti megkülönböztetéséhez. Reasonable nézeteket vallók közt elgodnolható vita és konszenzus, de unreasonable emberekkel nem kell és nem lehet vitatkozni: a velük való konfliktusaink “nem dönthetők el sem előzetesen meghozott általános normatív szabá­lyozással, sem a konfliktusban „részt nem vevő" és ezért „pártatlan" harmadik ítéletével.”

Persze felmerül a kérdés – a politikai liberalizmus nagy kérdése –, hogy miként teszünk különbséget “reasonable” és “unreasonable” nézetek között: hogy döntjük el, hogy kikkel nem tudunk vitatkozni? Érdekes, hogy Schmitt elmélete kapcsán ez a kérdés nemigen merül fel annak ellenére, hogy Schmitt saját magyarázata sem nem túl villágos, sem nem kielégítő. Schmitt elemzése – mint általában – itt is a voluntarizmus: a barát-ellenség vonal meghúzása a résztvevők döntésén múlik – sőt, valamely embercsoport csak annyiban politikai közösség, amennyiben maga dönt arról, ki barát és ki ellenség.

Túl azon, hogy a voluntarizmus jellemzően semmit nem válaszol meg, csupán elodázza a kérdések megválaszolását – elvégre értelmes ember dönteni valami alapján szokott, és tehát a fontos kérdés éppen az, hogy mi alapján dönthetünk a barát-ellenség viszonyról –, valójában még több kérdést vet fel, mint megválaszol. Például: kinek a döntése számít pontosan? Hogyan állapítjuk meg, hogy ki döntött, és hogy hogyan döntött? Elvégre embercsoportok a legritkábban határoznak közfelkiáltással arról, hogy kikben látnak egzisztenciális fenyegetést.

Persze ez utóbbi, az egzisztenciális fenyegetés, mint az ellenség legfontosabb jellemvonása, ez az, ami hiányozni látszik az “unreasonableness” liberális filozófiai fogalmából. Illetve mégsem egészen. Hiszen pusztán az “unreasonable” nézetek létének lehetősége már önmagában egyfajta egzisztenciális fenyegetést jelent a liberális politikai rendre, mint nyilvános igazoláson nyugvó politikai rendre nézve. Ha a politikai hatalom gyakorlásának elvei nem igazolhatók szó szerint mindenki számára – mert egyesek unreasonable nézeteket vallanak –, akkor minek bajlódjunk egyáltalán az igazolással? Mivégre egyáltalán a politikai liberalizmus?

Persze a liberális elméletben ez az egzisztenciális fenyegetés a politikainak mint olyannak, a polgári állapotnak a létét fenyegeti, míg Schmittnél éppen a politikai állapot alapköve. Az egzisztenciális fenyegetéssel, a radikálisan idegennel való küzdelem Schmittnél a par excellence politikai cselekvés, míg a liberális elmélet számára ez legfeljebb a politika határhelyzete, ha nem esik teljes mértékben kívül a politika hatókörén. Akárhogy is, tény, hogy annak a fajta egzisztenciális másságnak és idegenségnek a lehetősége, amelyről Schmitt beszél, és amely jóval túlmutat a puszta érdekellentéteken és társadalmi antagonizmusokon, a politikai gondolkodás számára praktikusan és elméletileg is kikerülhetetlen prolbémákat támaszt. Ezt speciel Schmitt és a liberalizmus is világosabban látja, mint a marxizmus.