Boszorkányok és vademberek: Hobbes és a modernitás dilemmája

„Mert ami a boszorkányokat illeti, nem hiszem, hogy varázserejük valódi erő. És mégis szerintem jogosan büntetik meg őket azért a hamis hitükért, hogy gonoszságot tudnak művelni, ami párosul azzal a szándékkal, hogy ha képesek rá, ezt meg is tegyék – jogosan, mivel tevékenységük közelebb áll valamilyen új valláshoz, mint mesterséghez vagy tudományhoz.”

Thomas Hobbes, Leviatán. 2. Fejezet. Vámosi Pál fordítása.

Jövő héten Hobbes-t tanítok, akit újabban egyre jobban szeretek olvasni. Azon merengek, hogy Hobbes – nyilván és különösen: Hobbes politikafilozófiája – milyen mélyen kifejezi az egész modern létállapotot, amiben benne vagyunk. Hobbes annyira modern, hogy a modernitás első jelentős politikafilozófiai művében egyúttal már ki is fejezi ennek a modernitásnak a mélységes ellentmondásait és alaphangulatát.

Mert hát Hobbes iszonyúan modern: személyes ismerőse Francis Baconnek és Galileinek, levelezőtársa Descartes-nak, főellensége a skolasztikának és Arisztotelésznek – vagyis mindennek, ami a középkor, a hagyomány, a feudalizmus –, híve a tudomány felsőbbségének, az észnek, a materializmusnak, ellensége „a sötétség birodalmának”. És mégis milyen sötét és borús ez a világ, amelyet a felvilágosult ész feltár. Mennyi veszély, fájdalom és főleg félelem lakja be. Mennyi irracionalitás. Az ész lámpásának a fényénél Hobbes az emberi esztelenség elképesztő mélységét tárja fel, megelőlegezve az észnek a szenvedélyekkel szembeni tehetetlenségének Hume-féle tanát – meg hát Hobbes aztán egy csomó minden mást is megelőlegez.

Szó sincs arról, hogy az ész felszabadítana, hogy az előítélet és szellemi sötétség levetkőzése után a haladás, egy fényes emberi jövő lehetősége bontakozna ki előttünk – ahogy majd a 18. század felvilágosítói, Condorcet vagy Kant gondolják. Viccből sem. Az emberi élet a folytonos veszély és félelem háttere előtt – legalábbis a lehetőségének háttere előtt –, zajlik, bizonyos értelemben mindig borotvaélen, mindig épp csak egy lépésre a háborútól, az összeomlástól.

Mindez mégsem készteti Hobbes-t – szemben Burke-kel és a konzervatívokkal általában, akik nagyon hasonló helyről indulnak – az irracionalitás, az előítélet, a stabilitást adó gondolattalan hagyomány éltetésére. A sötétség mindent átfog, mindent eláraszt, végső soron nem leküzdhető, de aki fel sem kapcsolja a kezében lévő zseblámpát, joggal esik bele a gödörbe. Hobbes számára – mondhatnánk – a felvilágosodás annyi, mint az ész fényénél utat találni a sötétségen át: a biztonságba.

A sötétség ugyanis mindent elborít. Szeretünk elfeledkezni erről, és a koraújkorra a tudományos forradalom, „az ész korának” hajnalaként gondolni, miközben sajátosan baljós alaphangulatú, sötét, veszedelmes, félelmetes korszakról van szó. Ha körbe tekintünk, mindenhol pusztulás: a harmincéves háború, gyarmati népirtások, a régi rend megbomlása, lázadás, királygyilkosság, reformáció és ellenreformáció egymással versenyben töltik fel a világot pokolokkal és ördögökkel, mindez pedig olyan társadalompszichológiai rombolást visz végbe Európában, amelyeket például a boszorkányperek esete rendkívül jól példáz.

Megint csak a közhiedelemmel ellentétben: a boszorkányüldözés, és az az elképesztő nagyságrendű társadalmi pánik, amely azt kísérte, egyáltalán nem afféle középkori maradvány, hanem nagyon is modern fejlemény. A 16. század végétől kap erőre, Észak-Amerikában pedig – mint közismert – a 17. század végéig elhúzódik ez a tendencia, aminek több tízezren – főleg a nők (főleg: a társadalom peremére szorult idősebb nők) – esnek áldozatul.

Bár a boszorkányüldözések elvi-ideológiai alapját már a reformáció előtt lefekteti az 1487-es Malleus malificarum, mégis úgy tűnik, van valami a modernitás levegőjében, valami a 16–17. században, ami lángra lobbantja ezt az elementáris félelmet attól, hogy a szomszéd néni, a falu szélén lakó bába, a csöndes szolgálólány – vagy az Észak-Amerikai gyarmatokon: a rabszolgalány – nem egészen az, akinek látszik, hogy éjszaka az erdőben jár, és elmondhatatlan dolgokat művel az ördöggel. Hogy az egyre gyorsabban változó, átalakuló világ egyre növekvő sötétségéből sosem rejtett veszélyek leselkednek ránk, amelyekre a lehető legnagyobb és legkíméletlenebb erőszakkal kell válaszolnunk.

És mégis: ez bizonyos értelemben – mondja Hobbes – teljesen rendben van. Boszorkányok ugyan nincsenek – ezt az ész fényénél könnyedén beláthatjuk –, ám az állítólagos boszorkányokra mért mérhetetlen erőszak mégis csak jogos. Hiszen tevékenységükkel voltaképpen egy új vallást akarnak meghonosítani az emberek körében, ez pedig veszélyes, felforgató tevékenység, amely alááshatja a társadalom stabilitását, a biztonságot, amelybe az ész fénye az emberi természet esztelenségének sötétsége elől elvezetett minket.

Az egyszeri ember rettegése a boszorkányoktól jogos, még ha a róluk alkotott felfogása hamis is. A társadalom szélére szorított, a társadalmi rendbe nem teljesen, nem helyesen betagozódó, ezért alternatív életformákat megjelenítő – például férjezetlen, egyedülálló, orvosi vagy szülészeti tudásuk miatt sajátos státusra és (ne adj’ Isten) hatalmi pozícióra igényt tartó nők (bábák) – mégis csak veszélyes, felforgató, szubverzív elemek.

Ez a szubverzió, a felforgatás az, amitől Hobbes végső soron retteg, amit végső soron azzal a halálfélelemmel azonosít, amely a politikai közösség és az abszolút szuverén államhatalom megteremtése felé hajtja az embert. A stabil államrend abszolút szuverén hatalmán kívül nincs egyéb, csak háború, szenvedés, szegényes, állatias, rövid élet: sötétség. A felvilágosodás már azzal az előfeltevéssel él, hogy az ész szuverén hatalmának folytonos kiterjesztése előbb-utóbb felszámolhatja ezt a sötétséget.

Hobbes számára ez lehetetlenség: az ész birodalmát szükségszerűen a külső sötétség vadonja övezi – szó szerint és átvitt értelemben is: a gyarmatok „vademeberek” lakta őserdői veszik körül. Választanunk kell: vagy kivettetünk a külső sötétségbe, vagy alávetjük magunkat az ész által diktált egyetlen helyes – és a modernitás története során egyre inkább a status quo-val azonosuló – társadalmi berendezkedésnek, amely teljes és tökéletes lojalitást, sőt önálló személyiségünk feladását követeli meg tőlünk.

Milyen mélyen átlátja Hobbes a modernitás alapvető dilemmáját (amelyet persze ő maga egyáltalán nem dilemmaként értelmez): vagy betagozódsz az ész által diktált egyetlen helyes rendbe – a polgári társadalomba, a kapitalista gazdaságba, vagy jó munkás és tisztes polgár leszel –, vagy a boszorkányok és vademberek (és hajléktalanok és menekültek, és …) sorsára jutsz. A másfél évszázaddal később érvényre jutó liberális politikafilozófia persze szerette volna megmutatni, hogy mindez nincs így, hogy a modernitás ajánlata valójában a felszabadulás, az egyéniség elnyerésének, nem pedig feladásának az ajánlata. És az ígéret, hogy így lehet, valóban kecsegtető. De puszta ígéretként – és ezt jól látják az úgynevezett ideológiakritikusok Marxtól kezdve – sokkal inkább szolgálja a fennálló rend ellentmondásainak és igazságtalanságainak eltakarását, semmint azok meghaladását. Ami a valóságot illeti, Hobbes alighanem sokkal igazabb módon ragadta meg a modernitás alapvető társadalmi-politikai dinamikáját, mint később Kant vagy Mill.

A legradikálisabb választ a modernitásnak erre a dilemmájára persze az olyan mozgalmak adják, mint a szocializmus, az anarchizmus, az abolicionizmus, az antikolonializmus, a feminizmus, vagyis maguk a boszorkányok és vademberek, akik azzal az elképesztő állítással lépnek ki a fénybe, hogy éppen ők lesznek azok, akik a felszabadulás, a biztonság, a megértés, az igazságosság ígéretét elhozzák mindannyiunknak. Ők azok, és mi mindannyian, együtt közösen, nem pedig a Leviatán, ez a mesterséges ember, ez a halandó istenség, akiknek –  ahogy Hobbes írja – „a halhatatlan Isten fennhatósága alatt – békénket és oltalmunkat köszönhetjük.”

 Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Witch-scene1.JPG