Rawls az irigységről és egyenlőségről

“Mindazonáltal az irigységet kiváltó körülmények néha annyira kényszerítő erejűek, hogy – lévén az emberi lények olyanok, amilyenek – senkitől sem várhatjuk el, hogy mindig felülkerekedjen gyűlölködő érzésein. Lehetséges, hogy az ember helyzete annyira hátrányos az objektív alapvető javak mutatói alapján, ami már az önbecsülésére is kihat, és ha erről van szó, talán még együtt is érzünk vele, amikor veszteségeit fájlalja. Valóban, neheztelhetünk azért, mert iriggyé kellett lennünk, lévén, hogy a társadalom olyan nagy különbségeket is megenged e javak terén, amelyek a fennálló társadalmi feltételek mellett nemhogy segítenék, de csökkentik az önbecsülést. Akik ugyanis ilyen sérelmeket szenvednek el, azok számára az irigység egyáltalán nem ésszerűtlen [...] Amikor az irigység válasz az önbecsülés elvesztésére, s amikor senki se várhatja, hogy ilyen körülmények között valaki másképp érezzen, akkor azt bocsánatosnak kell tartanunk.”

John Rawls, Az igazságosság elmélete.
Osiris, Budapest. 1997. 618-19.o.
Krokovay Zsolt fordítása, a fordítást módosítottam - K. Zs.

Az egyenlőségre és társadalmi igazságosságra irányuló törekvéseket különféle jobboldali és konzervatív gondolkodók gyakran tulajdonítják az irigységnek: a hányattatott sorsú tömegek irigykedve nézik a kiemelkedők, a tehetségesek, az innovátorok sikerét, vagyonát, társadalmi megbecsülését. A javak egyenlőbb elosztásának vágya egyfajta “dögöljön meg a szomszéd tehene” attitűdből ered, elvégre mit árt nekem, ha másoknak sokkal jobban megy a sora? Joggal berzenkedhetek, ha méltánytalanság ér engem, ha alapvető szükségleteimet sem tudom kielégíteni, de az, hogy másoknak jobb mint nekem, önmagában nem igazságtalanság, irigykedni a mások jó sorsára pedig hitványság, jellemhiba.

Rawls ezt bizonyos mértékig elfogadja. Egyetért azzal, hogy az irigység jellemhiba, és általában véve káros társadalmi hatásokkal jár. De nem ért egyet azzal, hogy az egyenlősítő mozgalmak és általában az igazságosság követelése mögött az irigység húzódna meg, és hangsúlyozza, hogy különbséget kell tennünk aközött, amikor irigykedünk valakire, és amikor fölháborodást érzünk a világban fennálló igazságtalanságok – akár a minket ért igazságtalanságok – miatt. Ugyanakkor Rawls nem tagadja, hogy egyenlőtlen társadalomban az irigység nagyon is könnyen felütheti a fejét, és társadalomformáló erővé válhat.

Meglehet, súlyosan egyenlőtlen társadalomban az alsó osztályokat nem vagy nem kizárólag az igazságérzet és más erkölcsi érzületek fűtik, mikor a felső osztályok kiváltságainak eltörlését követelik. De – mondja Rawls – a társadalmi egyenlőtlenségek lehetnek annyira égbekiáltók, hogy az ember önbecsülése nem tud nem sérülni miattuk: teljesen természetes emberi reakció, hogy az ember vesztesnek és szánni valónak érezi magát emiatt, és ezek az érzések nem tudnak nem átfordulni a társadalmi hierarchia tetején állókkal szembeni irigységbe.

Mindez nem igazolja az irigységet, az továbbra is jellemhiba marad, de egy olyan jellemhiba, amely bizonyos társadalmi körülmények között elemi erővel tör ránk, amelynek talán csak erőnket meghaladó lelki erőfeszítéssel állhatnánk ellen. Az irigység ilyenkor nem igazolt ugyan – mert az nem lehet –, de bocsánatos: az önhibáján kívül sebzett önbecsülés elkeseredett önvédelmi reakciója. Nem jó, de érthető.

És akkor jön ez a különösen figyelemre méltó fordulat: “neheztelhetünk azért, mert iriggyé kellett lennünk”. A neheztelés (resentment) Rawls szerint erkölcsi érzület, a méltánytalanság fölött érzett fölháborodás. Rawls azt állítja, hogy nem csupán az méltánytalan, hogy a társadalomban olyan egyenlőtlenségek léteznek, amelyek nem tudják nem megsebezni az alsó osztályok önbecsülését, de ráadásul az is, hogy a társadalom így sebzett önérzetű tagjainak még az irigység terhét is el kell viselniük.

Az irigység lelki teher. Én csak tudom, számos jellemhibám között az irigység talán az egyik legnagyobb. Irigy vagyok mások sikereire, és utálom, hogy ilyen vagyok: az irigykedés időt és energiát visz el értékesebb dolgoktól, és valóságos kellemetlenséggel, egyfajta pszichés fájdalommal jár irigységgel szemlélni mások kiválóságát, ahelyett, hogy gyönyörködnék és örömömet lelném mások nagyszerű munkájában. Szerencsémre én nem vagyok olyan társadalmi helyzetben, hogy ezek a fájdalmas érzések elemi erővel törjenek rám, hogy emberfeletti erőfeszítést igényeljen leküzdeni őket. Be tudom látni, hogy irigységem irracionális, hogy mások sikere nem vesz el a saját munkám értékéből, és őszintén remélem, hogy idővel le fogom tudni küzdeni ezt a jellemhibát.

De nem is tolja a társadalom minden percben a képembe, hogy mennyivel jobban is teljesíthetnék, mennyivel többre vihetném, nem kell úton-útfélen megtapasztalnom, hogy a társadalmi hierarchia alján élek, és hogy milyen csillagászati távolságban vagyok attól, amit ez a társadalom sikernek, elfogadható, jól sikerült életnek tart, és nem záporoz felém minden lehetséges kommunikációs csatornán az ideológia, hogy ez jó eséllyel az én hibám (“aki amennyit keres annyit és ér” ugyebár). Ha így kellene élnem, és eleve hajlamos volnék az irigységre – amint hogy az is vagyok –, talán valóban emberfeletti erőfeszítést igényelne, hogy ellenálljak ennek az érzésnek. Ezt pedig joggal élném meg igazságtalanságként.

Őszintén szólva nem tudom, mennyire jellemző ez a fajta irigység a társadalom alávetett osztályai körében. Nem hinném, hogy különösebben az lenne, azt gyanítanám, hogy legtöbbüknek kisebb gondjuk is nagyobb ennél. De tegyük fel, hogy a konzervatívoknak igaza van: a fennálló társadalmi egyenlőtlenségek az alsóbb néposztályokban széles körben irigységet szülnek és ez ad tápot az egyenlőségpárti követeléseknek. Nem adna ekkor már az is okot aggodalomra, hogy a társasalomban olyan egyenlőtlenségek léteznek, amelyek széles tömegekben, mintegy rendszerszinten termelik ki az irigységet, és hárítják ezt a lelki terhet a társadalom alsóbb rétegeire? Nem ok-e ez már önmagában is, hogy törekedjünk egy olyan társadalom létrehozására, amelyben nincsenek olyan égbekiáltó egyenlőtlenségek, amelyek szinte elemi erővel váltják ki az irigység érzését és sebzik meg az emberek önbecsülését?

Nem feladata-e a társadalomnak, hogy olyan körülményeket teremtsen, amelyben nem csak az elfogadható anyagi jólét, de a lelki egészség egy alapvető szintje is biztosított? A konzervatívok szerint nyilván nem: a társadalmi együttlétezés szükségszerűen lelki betegségekkel jár, amelyek vagy az emberi természetből, vagy az alsóbb osztályok eredendő hitványságából származnak. Ezt meggyógyítani nem, csak kordában tartani lehet. Rawls velük szemben azonban a kritikai pszichológia álláspontjára helyezkedik: a lelki egészségnek társadalmi feltételei vannak, és e társadalmi feltételek megteremtése rajtunk múlik.

 Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Brueghel_-_Sieben_Laster_-_Invidia.jpg