A politikai filozófia feladatai 1.

Úgy látom, hogy a politikafilozófia négyféle szerepet tölthet be egy társadalom politikai kultúrájának részeként. […] Az első a megosztó politikai konfliktusokból származó gyakorlati szerep, amikor is a feladata a mélyen vitatott kérdések vizsgálata, és annak megmutatása, hogy a látszat ellenére feltárhatók-e a filozófiai és morális egyetértés valamely közös alapja, vagy hogy a nézeteltérések legalább annyira csökkenthetők-e, hogy az állampolgárok közti kölcsönös tiszteleten alapuló társadalmi együttműködés továbbra is fenntartható legyen.”

John Rawls, Remarks on Political Philosophy.
In Samuel Freeman (ed.) Lectures on the History of Political Philosophy.
Cambridge, MA: Harvard University Press. Saját fordítás.

Új év, új élet, én pedig próbálok rájönni, hogy tulajdonképpen mire is jó ez az én hivatásom, a filozófia, szűkebben a politikai filozófia, mi szüksége is lehet rá tulajdonképpen bárkinek rajtam kívül. A jövő héten tanítom Rawlsnak ezt a szövegét, ahol a politikafilozófia 4 féle szerepét különíti el, gondoltam végig megyek rajtuk, aztán még talán másokon is – marxistákon, realistákon, konzervatívokon – hátha rájövök valamire. De kezdjük itt.

Rawls szerint a politikafilozófia egy demokratikus társadalomban – hol van olyan? – az akadémia falain kívül a „politikai kultúra” részeként képest hatást kifejteni. Az úgynevezett politikai kultúrának részét képezi számos fogalom, gondolat, jelszó, szerző, személyiség, amelyek megadják azt a keretrendszert, amelyben a politikai szereplők – úgy a közemberek mint a hivatásos politikusok – értelmezik saját és mások helyzetét, a közügyek állását, a politikai cselekvés terét, és így tovább.

A politikafilozófia képes lehet ezeknek a fogalmaknak, gondolatoknak stb. a vizsgálatára, elemzésére, újragondolására, a nyilvánosságon keresztül pedig az eredményei visszaszivároghatnak a politikai kultúra mélyrétegeibe és átalakíthatják a politikai gondolkodás, képzelet, és cselekvés keretrendszerét. A politikafilozófus szerepe nem az, hogy irányelveket, előírásokat adjon a társadalomnak, hogy filozófuskirályként megmondja, mi a teendő, hanem, hogy segítse a demokratikus együttgondolkodás, mérlegelés, deliberáció folyamatát. Ennek különíti el 4 féle módját Rawls, de mielőtt az elsőről beszélnénk, még egy dolgot érdemes megjegyezni.

Ilyen politikai kultúrája nem csak a társadalom egészének, de az egyes csoportjainak, politikai táborainak, társadalmi mozgalmainak is van. Bárki, akinek volt szerencséje az úgynevezett „baloldalhoz” – ami itt nem is elsősorban a baloldali pártokat, hanem a baloldal sajátos szubkultúráját és (kvázi-)mozgalmait jelenti –, tudja, hogy ezekben a körökben például folytonosan jelen vannak és munkálnak az elmúlt kétszáz év társadalmi radikális és progresszív mozgalmaiból – szocializmus, anarchizmus, feminizmus, zöldmozgalom stb. – vett (gyakran ellentmondásos) fogalmak, gondolatok, szlogenek, idézetek, metaforák, amelyek együttesen kialakítják azt a szemüveget, amin keresztül a baloldal(iak) a világot és saját magukat szemlélik. És nyilván ugyanígy van ez a liberálisok, konzervatívok stb. esetében is. A politikafilozófiának tehát ezen a szinten is meglehetnek ugyanazok a szerepei, mint társadalmi szinten.

Mik ezek a szerepek? Az elsőt Rawls egy gyakorlati szerepként írja le, ahol is a politikafilozófus ránéz a megosztó politikai konfliktusokra – mondom: akár társadalmi szinten, akár egy-egy politikai tábor, mozgalom, párt stb. szintjén –, és igyekszik a vitatott kérdések elemzése által olyan közös pontokat találni, vagy a nézeteltéréseket csökkenteni oly módon, hogy a társadalmi együttműködés, vagy egyáltalában bármiféle politikai gyakorlat megvalósítható legyen.

Az egyik nagy baj ezzel az elképzeléssel, hogy mintha feltételezné, hogy a megosztó politikai konfliktusok – vagy nagy részük – bizonyos értelemben szellemi konfliktuson alapul: a konfliktusban álló emberek vagy csoportok nem értenek egyet, más-más álláspontot képviselnek bizonyos vitatott kérdések kapcsán. A valóság ezzel szemben az, hogy a politikai konfliktusok – politikai táboron belül és kívül – gyakran szimplán érdekkonfliktusok: nem a világ dolgaival kapcsolatos nézeteltéréseken alapulnak, hanem, hogy egyesek azt szeretnék, ha ők részesednének bizonyos előnyökből, nem pedig mások. Nem mintha az „érdek” fogalma filozófiailag problémátlan lenne, de erről majd máskor.

A politikai konfliktusok nagy hátránya persze, hogy szeretik elvi, ideológiai konfliktusként prezentálni magukat, még akkor is, amikor érdekkonfliktusokról vagy személyi konfliktusokról, vagy egyszerű ellenszenvekről van szó. Ez különösen igaz olyan mélyen intellektualizált politikai hagyományokban, mint a tágan értett baloldal, ahol – az én személyes tapasztalatom szerint legalábbis –, a mélyreható ideológiai és világnézeti viták, amelyek rendre szétszabdalják a baloldal különböző frakcióit nagyon sok esetben elsősorban arról szólnak, hogy ki kinek a barátja, ki kinek a projektjét szeretné sikerre vinni, ki kitől szeretné elhatárolni magát.

A politikafilozófai analízis ilyen helyzetekben nem sokat tud elérni, hacsak nem azt, hogy megmutatja, az állítólagos világnézeti konfliktusoknak, szembenállásoknak ilyen formában semmiféle alapja sincs: azok az elvi, eszmei határvonalak, amelyek mentén a konfliktusok résztvevői elhatárolják magukat – és amelyekkel pusztán érdekkonfliktusokat vagy személyközi ellenszenveket akarnak palástolni – értelmetlenek, a fogalmak, amelyekre a különbségek épülnek homályosak, inkoherensek, és így tovább.

Ez annyiból mindenképpen hasznos lehet, hogy az ember a saját politikai kultúráját – legyen szó a társadaloméról, vagy egy-egy politikai táboréról, mozgaloméról – az ember jellemzően nem érti. Az ember politikai elköteleződése, hovatartozása jellemzően nem úgy alakul ki, hogy az ember meghallgat egy filozófiai előadást a szóban forgó politikai csoport alapelveiről és értékeiről, majd úgy dönt, hogy ez neki szimpatikus.

Világnézetünkbe, politikai csoportjainkba – mondanám: „közösségeinkbe”, de a „politikai közösség” fogalma, ahogy Bagi Zsolt sokszor és helyesen felhívja rá a figyelmet, valami mást jelent, ti. a társadalom, a body politic egészét – általában vagy belenövünk, vagy beleszocializálódunk, eszméit, értékeit, jelszavait, beszédmódjait, politikai kultúráját a többiekkel, a már bent lévőkkel való interakció során szedjük fel magunkra, sokszor anélkül, hogy azoknak a történetén, a fogalmi koherenciáján, általában mélyebb rétegein elmerengnénk, hacsak nem kényszerülünk erre ilyen vagy olyan okokból.

Így aztán az eredetileg érdek- és személyközi ellentétekből támadó, majd az elvi ellentétek álorcáját magára öltő konfliktusok könnyen belekövülhetnek egy társadalom vagy egy csoport, mozgalom stb. politikai kultúrájába, ahol aztán reflektálatlanul tenyészhetnek – és gyakran: rombolhatnak. Az elvi álkonfliktusoknak a leleplezése valóban hasznos feladata lehet a politikafilozófiának, de vajon ez inkább elősegíti vagy rombolja azt az együttműködést, politikai cselekvést, amiről Rawls beszél? Elvégre könnyen meglehet, hogy az elvi álkonfliktus leleplezése után a konfliktus maga megmarad, és vagy újabb elvi álarcot keres magának – ha a filozófiai kritika egyáltalán bármilyen befolyást gyakorol rá –, vagy immár leplezetlen érdekkonfliktusként él tovább.

A liberalizmus és a baloldal szembenállása – amiről remélem, hogy még többet is fogok írni – jó példával szolgál. A legtöbb baloldalinak – kivéve nyilván az ún. „baloldali liberálisokat” – van valamiféle homályos elképzelése arról, hogy „a liberalizmus rossz”, és ha megkérdezik miért alkalmasint tud is mondani valamit „individualizmusról” vagy „negatív szabadságról” vagy ilyesmiről, ami állítólag a liberalizmus számára lényegi, de a baloldali meggyőződésekkel összeférhetetlen.

De ahogy bárki, aki ezzel a kérdéssel komolyan foglalkozott, pontosan tudja, ha az ember szisztematikusan ki akarja fejteni, hol vannak a lényegi és meghaladhatatlan különbségek a liberalizmus értéke és világnézete, illetve a tágan értett baloldal értékei és világnézete között, nem lesz könnyű dolga. Elvégre a liberalizmus is elkötelezett a szabadság és egyenlőség elvei mellett, amelyeket, ha szisztematikusan és következetesen kifejtünk, nagyon könnyen egy olyan társadalmi ideálhoz juthatunk, amely számos baloldali számára is rendkívül szimpatikus lehet. Nem egyszer találkoztam azzal, hogy mikor baloldaliakat kérdezgettem arról, hogy voltaképpen mit is tartanának jónak, ideálisnak a társadalomban, végül olyan gondolatokhoz jutottak, amiket általában liberálisnak tartott szerzőknél találunk meg.

A liberális vs. baloldali konfliktus gyökere – bár nem értek hozzá nagyon – alighanem sokkal inkább a 19-20. század társadalmi radikális és progresszív mozgalmainak a szociológiájában, az ezek között a mozgalmak között zajló versengésekben és érdekellentétekben keresendő, semmint alapvető és mélyen fekvő fogalmi vagy értékrendbeli, mondhatni: filozófiai különbségekben keresendő. De ha ez így van, abból több különböző dolog következhet: az egyszeri baloldali – és/vagy liberális – nyitottabbá is válhat az együttműködésre (ritkább eset), elutasíthatja az elvi szembenállásra vonatkozó kritikát és megpróbálhat találni egy újabb fogalmat, érvet, vagy hasonlót, ami alapján racionalizálni lehet a konfliktust (gyakoribb eset), vagy pedig elfogadhatja, hogy a konfliktus nem elvi természetű, és felvállalhatja, hogy ő egy pőre érdekkonfliktus egyik oldalán egyszerűen az egyik csoportot preferálja a másikkal szemben: elfogadhatja például, hogy a liberalizmussal nem az a baja, hogy hibásan értelmezi – például – a szabadság vagy az egyenlőség fogalmát, hanem, hogy ez a – mondjuk – burzsoázia ideológiája, ő pedig a burzsoáziával mint olyannal áll szemben, ezt a szembenállást pedig nem áll szándékában meghaladni semmilyen filozófiai érvelés fényében (ilyet is láttam már). Ebben az utóbbi esetben a politikafilozófia végleg tehetetlennek látszik: semmit nem tehet azért, hogy a konfliktust enyhítse vagy feloldja, és a közös politikai cselekvést elősegítse.

Általában véve: úgy tűnik, hogy amit Rawls a politikafilozófia „gyakorlati” szerepének nevez, csak akkor tölthető be, ha a „megosztó konfliktusok” résztvevői előzetesen azért valamelyest legalábbis el vannak kötelezve amellett, hogy szeretnének egymással együttműködve, a kölcsönös tisztelet talaján állva politikailag cselekedni. Csakhogy a jelenkor társadalmaiban ezt az előfeltevést egyáltalán nem lehet magától értetődőnek tekinteni: nagyon is sokan vannak, akik egyesekkel, csoportokkal, egyénekkel, egyszerűen nem akarnak közösen részt venni a társadalmi együttműködésben vagy politikai cselekvésben.

Ez egyáltalán nem mindig baj: néha a kölcsönös tisztelet talaján közös politikai cselekvés, együttműködés már csak elvi okokból sem lehetséges. A magyar ellenzéki politika egyik mélységes illúziója, hogy az bizonyos politikai célok elérése érdekében „a patás ördöggel is” együtt kell működni – ahogy mondani szokták. De bizonyos esetekben az együttműködés lehetősége, az, hogy bizonyos emberekkel vagy csoportokkal – teszem azt: a szélsőjobboldallal – osztozzunk bizonyos politikai célokban, illúzió. Ha valakik nem fogadnak el olyan elvi alapvetéseket, mint az emberek alapvető egyenlősége – teszem azt –, akkor a céljaink és törekvéseink közötti azonosság legfeljebb felszíni, látszólagos lehet. Az ilyen látszategyetértések, látszatkonszenzusok feltárására szintén egy fontos feladata lehet a politikafilozófiának. Persze az eredmény itt is megint inkább az, hogy a közös cselekvés lehetőségét a filozófiai reflexió inkább elrekeszti, mint elősegíti. De ez sem biztos, hogy mindig baj.

Összességében szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy a politikafilozófia a jelenkori társadalmakban betöltheti-e azt a „gyakorlati” szerepet – a(z elvi természetű) társadalmi konfliktusok feloldásának vagy enyhítésének, és ezzel a társadalmi együttműködés elősegítésének a szerepét – amiről Rawls itt beszél. Számomra sokkal fontosabb a második szerep, amit megnevez: az iránymutatás szerepe. De erről már egy másik posztban írok majd.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Rembrandt_-_The_Philosopher_in_Meditation.jpg