A forradalom mint lelkiállapot

“Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi egy - bár utópisztikus - realitásba belekapcsolódó.”

Lukács György, Ady Endre. In Uő: Ady Endréről. Budapest, Magvető. 1977. p. 7.

Ez persze még ‘18, ‘19, ‘56 előtt íródott, amikor a forradalom korántsem csak lelkiállapot volt Magyarországon. És persze a dolog annyiban is igazságtalan, hogy “a forradalom mint lelkiállapot” korántsem kizárólagosan magyar jelenség. Ellenkezőleg, mindenütt felüti a fejét, ahol “a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés” vagy általánosabban: a modernitás patológiáinak meghaladhatatlansága fölött érzett kétségbeesés megjelenik.

Lukács mégis keveset mond a forradalmi lelkiállapotról, mikor azt csupán a kétségbeesés kifejeződésének, a radikális változás iránti vágyódásnak tartja. Ennél többről is szó van: a forradalom lelkiállapota egyúttal felmentést és megnyugvást is kínál a léleknek. Mikor a kapitalizmus rendszerén nem mutatkozik forradalmi megnyílás, a gondolat, “hogy forradalomnak lenni muszáj” (Bibó) ürügyet kínál arra, hogy minden egyebet, a társadalom általános embertelenségén és élhetetlenségén bármi módon enyhíteni szándékozó törekvést megalkuvó reformizmusként vessünk el, míg mi magunk megmaradunk a rendíthetetlen elvhűség glóriájában anélkül, hogy bármit is tennünk kellene.

Ez végső soron olyasmi, amit Walter Benjamin baloldali melankóliának nevez, és mint amaz, ez is elsősorban a burzsoá radikálisok sajátja. A forradalom melletti elvszerű elköteleződés – úgy látom – jellemzően polgári magatartás. A mondás, hogy “természetesen hajlandó vagyok feladni osztálykiváltságaimat, amint eljön a forradalmi pillanat, de nem előbb” olyan beszélőt feltételez, akinek vannak tartalékai, erőforrásai, hogy kivárja a forradalom talán soha el nem érkező pillanatát, és – lássuk be – aki érdekelt abban, hogy e kiváltságokat a lehető legtovább megtarthassa.

A forradalom mint puszta lelkiállapot – ahogy Adorno helyesen rámutat – végső soron a rezignáció – és nem a kétségbeesés – lelkiállapota. Aki a lelkében már elkötelezte magát amellett, hogy mindörökre forradalmár lesz – függetlenül attól, hogy az elnyomottak valóságos érdekei, az elnyomás fennálló alakváltozatai miféle politikai cselekvést tesznek lehetővé vagy követelnek meg – az már túl van a kétségbeesésen, megtalálta a nemcselekvéshez és a nemcselekvés igazolásához vezető utat: már a rezignáció állapotában van.

Persze létezik ugyanennek a lelkiállapotnak egy fordított, ám egyaránt hamis alakváltozata, amely bár elkötelezett amellett, hogy forradalomnak lennie kell, de felismerve, hogy a fennálló szerkezetén forradalmi megnyílás nem mutatkozik, arra a következtetésre jut, hogy a toldozó-foldozó reformizmus – minthogy nincs jobb – a forradalom adekvát helyettesítője. Ez a gondolat többé-kevésbé a 21. századi szociáldemokrácia lelke, amely a forradalmi antikapitalizmus kritikájában igen, de programjában nem tud hinni, ezért egyre arról győzködi magát, hogy a New Deal és a skandináv modell a kapitalizmus alternatíváját jelentik.

Nem azért vannak sokan még mindig leragadva a “reform vagy forradalom” kérdésénél – amelyet Rosa Luxemburg már 1899-ben (!) reduktívnak, félrevezetőnek és meghaladandónak ítélt – mert a jelenkor politikai-társadalmi kihívásai ezzel a kérdéssel szembesítenek minket, hanem azért, mert a kétségbeesés és a rezignáció olyan mértékben eluralkodott rajtunk, hogy úgy érezzük, már csak a forradalom – vagy a reform – lelkiállapotához menekülhetünk. Egy olyan politikát, amely nem csupán a pózok és jelszavak szintjén intéz kihívást a fennálló rendszerhez istenigazából alig-alig érzünk elgondolhatónak.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:D%C3%BCsseldorf,_Hofeingang,_Schablonengrafik,_%22Frz._Revolution%22,_2015.jpg