Rawls a testvériségről

„A különbözeti elv megfelel a testvériség egyik természetes jelentésének: jelesül, hogy nem kívánjuk előnyeink növekedését, hacsak ez nem kedvez azoknak, akik rosszabb helyzetben vannak. A család – ideális fogalma szerint, de gyakran a gyakorlatban is – egy olyan terület, ahol az összelőnyök maximalizálásának elvét elvetjük. A családtagok rendesen nem kívánnak többet maguknak, hacsak ezzel nem mozdíthatják elő a többiek érdekeit. Mármost a különbözeti elv szerinti cselekvés pontosan ezzel a következménnyel jár. A jobb helyzetben lévők csak akkor tartanak igényt nagyobb előnyökre, ha a rendszer egésze a rosszabb helyzetben lévők számára kedvez.”

John Rawls, A Theory of Justice. Revised edition.
Harvard University Press, Cambradige, MA. 1999. 90. o. Saját fordítás.

A testvériség fogalma mindig is kicsit furcsán, nehézkesen illeszkedett a modern politikai gondolkodás alapfogalmai közé. Bár a francia forradalom egyik alapelve volt, az általa sugallt elképzelés mégis valamelyest idegen a felvilágosodás, és az új, polgári állam szellemétől. Radikális, felforgató gondolat. Természetesen a család metaforáját az ókor óta használják az államhatalom és a társadalmi viszonyok elemzésére – persze a hangsúly jellemzően az uralkodó atyai szerepére esik, de már Arisztotelésznél ott van a gondolat, hogy az egyenlők társadalmában a polgárok viszonya a testvérekére emlékezetet.

A metafora a nyilvános és a privát szféra összemosásán alapul, azon az elképzelésen, hogy politikai-társadalmi viszonyainkat, valamilyen módon még csak nem is a szerződéses viszonyok félig nyilvános magánügyei, hanem a legbensőségesebb, legintimebb családi viszonyok mintájára kellene megszerveznünk. Természetesen a modern politikai gondolkodás alapköve e kettő éles elválasztása. Még ha a szerződéses viszonyok félnyilvános szférájának összemosása a politika területével – például a társadalmi szerződés elméleteiben – többé-kevésbé rendben is van, az olyan echte magánügyeknek, mint a vallás és a család, semmi keresnivalója a politika területén.

Nem csoda, hogy a testvériség gondolata – ahogy a politikai teológia is – rejtve vagy nyíltan a felvilágosult polgári jogállam viszonyait értelmezni és rendezni hivatott politikai filozófia botrányköve. „Egy-testvér lesz minden ember” – radikális, utópikus-apokaliptikus gondolat, amely szervesen kapcsolódik a politikai emancipációval („Zsarnokláncról szabadulón, / Nagylelkűek lehetünk”), és az emberi természet színeváltozásával is („Szent öröm vet borba lángot: / arany fürtünk nedve bő: / békét isznak kannibálok, / hősi vért a kétkedő.”).

Már csak ezért is figyelemre méltó, hogy Rawls szükségét érzi, hogy számot adjon a testvériség helyéről Az igazságosság elméletében. Hol van ez a hely pontosan? Rawls igazságosságelméletét nem nehéz összefoglalni. Az igazságosságnak két elve van: 1) az egyenlő szabadság elve: mindenkinek a szabadságjogok lehető legszélesebb köréből kell részesednie, ami még mások szabadságával összefér; 2) a társadalmi egyenlőség elve: csak olyan társadalmi egyenlőtlenségek létezhetnek, amelyek mindenki javát szolgálák.

Mikor szolgálják a társadalmi egyenlőtlenségek mindenki javát? Ha két feltétel teljesül. 2a) Méltányos esélyegyenlőség: az egyenlőtlen társadalmi javak és előnyök olyan pozíciókhoz kötődnek, amelyek mindenki előtt nyitva állnak, amelyekre mindenki egyenlő eséllyel pályázik. 2b) A különbözeti elv: a társadalom javainak megvalósítható elosztásai közül azt kell érvényre juttatni, amelyben a legrosszabb helyzetben lévőknek a lehető legjobb. Ezek az igazságosság elvei. Részletesen írtam róluk itt, ha valaki el szeretne mélyedni.

Rawls szerint ez a három dolog megfelel a francia forradalom három alapelvének. Az egyenlő szabadság elve értelemszerűen a szabadságnak, a méltányos esélyegyenlőség az egyenlőségnek, és végül a különbözeti elv a testvériségnek. De miért? Ehhez meg kell értenünk a különbözeti elv néhány következményét. Egyrészt, a különbözeti elv értelmében nem tehetek szert többletelőnyökre, ha ezzel a legrosszabb helyzetben lévőknek ártok. A kizsákmányolás, egyes társadalmi osztályok előnyös helyzetének fenntartása az alávetett osztályok rovására nem fér össze az igazságosság elveivel. Ez eddig talán nem túl meglepő.

De továbbmenve tegyük fel, hogy választhatunk két berendezkedés között. Mondjuk A esetben a felső osztályok helyzete javul, de a legrosszabb helyzetben lévőké változatlan marad, míg B esetben mindkettőjüké javul. A különbözeti elv értelmében mindenképpen a B esetet kell választanunk. Ha jobb lehet nekem úgy, hogy egyúttal másoknak – azoknak, akiknek a legnagyobb szüksége van rá – szintén jobb lesz, akkor gondoskodnom kell arról, hogy mindkettőnknek jobb legyen.

A társadalom tagjaiként nem ügyködhet ki-ki azon, hogy csakis a maga pecsenyéjét sütögesse. Nem várhatjuk el a társadalomtól azt, hogy bocsássa rendelkezésünkre mindazokat a javakat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a lehető legjobb helyzetbe hozzuk magunkat, függetlenül attól, hogy ezzel másoknak kedvezünk-e vagy sem (vö: Az igazságosság elmélete §77, különösen 591-92 o. a magyar kiadásban). Állampolgárként gondolnunk kell egymásra, és nem csak mint szerződő felekre, vagy mint a közjavak haszonélvezőire. Szorosabb, mélyebb, intimebb módon vagyunk egymáshoz kötve a társadalom intézményei által.

Olyan társadalmi intézményeket kell létrehoznunk, elfogadnunk és fenntartanunk, amelyekben nem tarthatunk igényt semmiféle előnyre, ha ez a társadalom többi tagjának nem kedvez valamilyen módon (akár csak úgy, hogy nem árt nekik). Vegyük észre, hogy az attitűd, a hozzáállás, amit a különbözeti elv megkövetel, nem altruizmus, nem disztingválatlan jólelkűség. A különbözeti elv megengedi, hogy a magunk javáért ügyködjünk, hogy előnyökre tegyünk szert, de előírja, hogy ahol a magunk javának előmozdításával másokért – a leginkább rászorulókért – tehetünk, ott ezt meg kell tennünk.

Rawls ilyennek képzeli azt a testvéri-családi viszonyt, amely összeköt minket a társadalom tagjaiként. És ebben azt hiszem, van is valami: ideális esetben egy család tagjai sem kizárólagosan egymásért élik az életüket, ki-ki foglalkozik a maga dolgával, amit együtt létrehoznak – az otthont, és mindazt, amit nyújt –, mindenki a maga javára használja fel, saját céljai elérésén dolgozik. De közben azért mindig az eszükben jár a másik, ha saját útjaikat járva ráakadnak valamire, amiben a másiknak kedve telne, megosztják vele, ha ügyes-bajos dolgaik közepette időt találnak arra, hogy a másik válláról levegyenek egy terhet, hogy valamit tegyenek érte, ezt a kis időt inkább szánják a másikra, mintsem önmagukra.

Egy családnak nem kell önfeláldozó szentek gyülekezetévé válnia, hogy tagjai a kölcsönös szeretet, segítség és törődés jegyében egymásért is tegyenek. És talán ugyanígy a társadalomnak sem kell aszkétakolostorrá vagy falanszterré válnia, hogy az egymásértcselekvés valamiféle testvéri elve megvalósuljon. Mégis, az egymásértcselekvésnek, a testvériségnek már ez a rawls-i gondolata is radikális, utópikus energiákkal van telítve.

Rawls kései, Justice as Fairness: A Restatement című könyvében azt írja, hogy az igazságosság elvei a kapitalizmusban nem valósíthatók meg. És itt nem csak a zabolátlan piacot szabadjára eresztő vadkapitalizmusról beszél, de arról is, amit jóléti államnak, vagy jóléti kapitalizmusnak nevez, ahol a legrosszabb helyzetben lévőket jóléti újraelosztás és egyéb intézkedések segítik, és biztosítják az esélyegyenlőséget. Azt írja, egy ilyen társadalomból is hiányozna a kölcsönösség, ami különbözeti elv által megvalósul, és ami testvériség alapjának is látszik.

Miért? Rawls fő problémája, hogy a jóléti állam nem korlátozza a társadalmli egyenlőtlenségek mértékét – csupán arról gondoskodik, hogy a legrosszabb helyzetben lévőknek ne legyen nagyon rossz, és hogy a társadalmi mobilitás is megfelelő mértékű maradjon, azaz legyen lehetőség kitörni a szegénységből, akár az elképesztő gazdagságba. De mi ezzel a baj pontosan? Elvégre a különbözeti elv sem mond egyebet, mint hogy ne létezzenek olyan egyenlőtlenségek, amelyek a legrosszabb helyzetben lévők kárára vannak. Hogy a megengedhető egyenlőtlenségek mekkorák lehetnek, arról a különbözeti elv önmagában nem mond semmit.

Ez igaz. Csakhogy a túlságosan nagy társadalmi egyenlőtlenségek lehetetlenné teszik, hogy a társadalom tagjai úgy tekintsenek egymásra, mint akiket a kölcsönösség és testvériség szálai fűznek össze. Egy ilyen társadalom lehetővé teszi, hogy a felső osztályok korlátlanul halmozzák fel a maguk számára a társadalmi előnyöket, miközben csontot dob az alsó osztályoknak, hogy jólétükről (és a társadalmi békéről) gondoskodjon. Ez a csont akár igen nagylelkű is lehet – meglehet, egy ilyen jóléti társadalomban nincs szegénység, és esélyegyenlőség uralkodik. Mégis, ha az a kérdés, elsősorban kinek a javára működik ez a társadalom, világos, hogy annak elsődleges haszonélvezői a kimagasló egyenlőtlenségek előnyeit birtokló felső osztályok

Olyan ez a jóléti társadalom, mint egy család, ahol egy jól kereső szülő a családi kasszához való jelentős hozzájárulása révén gondoskodik a családtagok jólétéről, ám ő magának olyan előnyöket juttat – hosszú vakációk, drága hobbik –, amelyekből a többieket nem részelteti mondván: ha ők is megkeresik maguknak rá a pénzt, ők is élvezhetik mindezeket. Nem lennék egy ilyen szülő házastársa, gyereke vagy testvére.

Itt persze visszajutunk az eredeti kérdéshez: olyannak kell-e lennie a társadalomnak, mint egy család? De talán rossz végéről fogjuk meg a dolgot. A család csak egy a megannyi lehetséges szituáció, kontextus között, amelyben az emberek egymásra utaltsága, kiszolgáltatottsága, sebezhetősége megnyilvánul, és ugyanígy igényük, szükségük a törődésre, arra, hogy mások gondoljanak velük és jó szívvel legyenek hozzájuk. A társadalom is ilyen – alighanem a leginkább ilyen. Ilyen helyzetekben pedig emberközi viszonyainkat mindig a törődés, a kölcsönösség, és valamiféle testvériség kell, hogy kormányozza.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:F%C3%A9nyes_Adolf_-_Testv%C3%A9rek_(1906).jpg