Faj és liberalizmus: Charles Mills a fehér politikafilozófiáról

“A liberalizmus – mint megmutatom – történetileg elsődlegesen faji liberalizmus volt, amelyben a személy fogalma, valamint a jogok és kötelességek, valamint a kormányzat felelősségi köreinek ebből levezetett jegyzéke mind faji meghatározásokkal bírtak [have all been racialized]. És a [társadalmi] szerződés ennek megfelelően valójában faji jellegű volt: fehér szerződők egyezsége a nem fehér nem-szerződők alávetésére és kizsákmányolására a fehérek javára. Amennyiben a morális diskurzus a jelenkori politikaelméletben figyelmen kívül hagyja ezt a történetet, csak annyit ér el, hogy tovább örökíti azt.”

Charles Mills, Racial Liberalism. In Uő: Black Rights/White Wrongs:
The Critique of Racial Liberalism. Oxford, Oxford University Press. 2017. p. 29. Saját fordítás.

Tegnap olvastam, hogy meghalt Charles Mills a The Racial Contract szerzője, az egyik legjelentősebb gondolkodó, aki rámutatott a modern politikafilozófia és a rendszerszintű rasszizmus, a faji alapú gondolkodás mély összefonódására. 

Arról a kevésről, amit Millsből olvastam, ellentmondásos gondolataim vannak. Egyrészt a modernkori liberális politikafilozófia mély kapcsolata a faji gondolkodással (beleértve annak gyakorlati megvalósításait a gyarmatosításban, a transzatlanti rabszolga-kereskedelemben és egyebekben) valóban épp olyan alapvető jelentőségű, mint amilyen mellőzött.

Nem csak arról van szó, hogy e politikafilozófiai hagyomány alapítói Locke-tól Hume-on át Kantig maguk is az emberek közti faji jellegű különbségek szószólói és gyakran a rabszolga-kereskedelem és gyarmatosítás haszonélvezői voltak (bármennyire szeretne is liberális értelmiség, köztük filozófiatörténészek (!) ezzel kapcsolatban tagadásban élni, ezek sajnos jól dokumentált tények). Azt sem igen lehet figyelmen kívül hagyni, hogy e szerzők munkái, a társadalmi szerződés koramodern elméletei hemzsegnek a gyarmatosítás képeitől. A gyarmati tapasztalatok, beszámolók hatása például a “természeti állapot” fogalmára Hobbesnál félreismerhetetlen. A modern politikafilozófia a kezdetektől szorosan összefonódik a gyarmatosítás programjával, azzal, amit Mills joggal “fehér expanzióként” ír le, az Európán kívüli “nem fehér népfajok” leigázásával.

Másrészt bármilyen jelentős is ez a belátás, Millst olvasva gyakran nem tudom, pontosan mit is kellene kezdenünk vele. Kétségtelenül megrendítő, hogy az egyetemes emberi egyenlőség olyan szószólói, mint Kant, antropológiai írásaiban megelőlegezhette a legsötétebb fajelméleteket, hogy a szabadságjogok védelmezője, Locke, részt vehetett a gyarmati Carolina alkotmányának megírásában, amely jóváhagyta a rabszolgatartást. De milyen következtetéseket kellene levonnunk ebből a megrendülésből? Mills nyilván nem csupán e gondolkodók kétszínűségére vagy képmutatására, jellemhibáira akarja felhívni a figyelmünket.

Úgy gondolja, hogy ez valami többet is elárul a modern politikafilozófiáról: a társadalmi szerződés koramodern elméletei Locke-tól kezdve arra tesznek kísérletet, hogy megmagyarázzák, miként lehetséges az egyenlők társadalma, hogyan alkothatnak szabad és egyenlő egyének politikai közösséget. Ám e kísérlet kikerülhetetlenül a fehér expanzió háttere előtt megy végbe: így ezek az egyének nem csak arra szerződnek, hogy egy szabadságjogaikat védő, igazságos jogállamban éljenek együtt, de arra is, hogy így megalakult politikai közösségként uralmuk alá hajtsák az Európán kívüli világ nem fehér népességét.

A fehér expanzió a társadalmi szerződés kimondatlan titka. A társadalmi szerződés mint az európai társadalmak ideális modellje maga is e társadalmak felsőbbrendűségének és tisztaságának igazolását szolgálja: a modern európai társadalom nem rabszolga-kereskedelmen, kényszermunkán, és népirtásokon alapul, hanem szabad és egyenlő egyének szerződésén. 

Amennyiben a modern szerződéselméletek – Rawls stb. – fenntartják ezt az idealizáló-absztraháló megközelítést a társadalom felé, maguk is részesévé válnak a fehér expanzió bűneinek eltussolásában. Valóban, sem Rawlsnál, sem a 20. századi politikafilozófia más jelentős szerzőinél nem találjuk meg a rendszerszintű rasszizmus kidolgozott normatív elméleteit, nem találunk reflexiókat arra, hogy a modern politikai gondolkodás gyarmati története fényében miként kellene újragondolnunk azt. Az elfedés, elmosás tovább zajlik, ahogy a nem fehér népességek elnyomása és kizsákmányolása is.

Mills érve meglehetős szuggesztív erővel bír, mégis úgy érzem, számos ponton homályos marad. Kétségtelen, Rawls és a jelenkori szerződéselméletek, általában a 20. századi politikafilozófia nem tárgyalja kellő mértékben a faji alapú elnyomás kérdését. De csakugyan igaz az, hogy ezzel már eleve bűnrészessé válik a rendszerszintű rasszizmus igazságtalanságában? Rawls a környezeti pusztítás kérdéseit sem tárgyalja szisztematikusan, vajon felelőssége van ezért a most dúló ökológiai válságban is?

Elvégre nem mintha ezek a politikafilozófiák ne rendelkeznének elméleti erőforrásokkal arra, hogy megfogalmazzák a faji elnyomás kritikáját. Tommie Shelby éppen Rawls nyomán fogalmazza meg a faji szegregátumok, a “sötét gettók” normatív kritikáját. Persze Shelby nem nyerte el Mills maradéktalan tetszését. Talán Millsnek igaza van abban, hogy Rawls “ideális elméletének” absztrakciói a társadalmi lét fontos aspektusaitól vonatkoztatnak el. De felhívása, hogy lépjünk át a “nemideális elmélet” területére semmiben sem mond ellent Rawlsnak. Rawls soha nem gondolta, hogy az ideális elmélet a politikafilozófia egészét jelentené, és maga is úgy vélte, hogy a nemideális politikaelmélet még kidolgozásra vár.

És végső soron Mills sem arra akar felhívni minket, hogy vessük el a modern politikafilozófia hagyományát, még csak arra sem, hogy vessük el a liberalizmust. Ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy az a fajta történeti-kritikai reflexió, amelyet felkínál, amely rámutat a modern politikafilozófia és a faji alapú igazságtalanságok mély összefonódására, magában rejti a lehetőséget a liberalizmus radikalizálására: Mills végső álláspontja a radikális fekete liberalizmus, amely áttöri a hallgatás falát, és a liberális hagyomány immanens kritikája által szabadítja fel annak emancipatorikus erejét a faji alapon elnyomott embertömegek számára.

Mills viszonya e hagyományhoz tehát maga is ambivalens, és talán ez az ambivalencia maga is a lényegi tanulságok közé tartozik. Történetünk – a filozófia története is – mélyen összefonódik az emberi szenvedés, elnyomás, kizsákmányolás történetével. Ha ezt a történetet, ezt az összefonódást el akarjuk tüntetni, azzal csak az elnyomás fennálló rendjét erősítjük, mert ezzel azt közvetítjük, rég halott szellemi hőseink nagyságának és tisztaságának képzete fontosabb számunkra, mint a történeti igazságtalanságok áldozatainak méltósága.

De e hagyományok kategorikus elvetése, a kísérlet egy “tiszta” szellemi hagyomány feltárására olyan purizmus, amelyet szintén nem fogadhatunk el. Az egyenlőség, szabadság, szolidaritás és emancipáció gondolatai egy ellentmondásos történelem termékei – ezért igényel reflexiót és gondolkodói munkát a társadalmi felszabadulás és igazságosság adekvát fogalmának kinyerése ebből a történelemből. Ezért van szükségünk politikafilozófiára. És ez alighanem még csak töredéke annak, amit Millstől tanulhatunk.

Videó: https://www.youtube.com/watch?v=78wzAfQu9Mw