A nyelv útjai

“Nem létezik semmiféle nyelv, legalábbis, ha ez a nyelv kicsit is olyan, mint ahogy számos filozófus és nyelvész elképzeli. Ebből következően nincs semmiféle megtanulandó, elsajátítandó vagy velünk született nyelv sem. Fel kell adnunk az elképzelést, hogy létezik egy világosan meghatározott, közösen birtokolt struktúra, amelyet a nyelvhasználók elsajátítanak, majd az egyes esetekre alkalmaznak.”

Donald Davidson, A Nice Derangement of Epitaphs.
In Ernest Lepore (szerk.)Truth and Interpretation: Perspectives
on the Philosophy of Donald Davidson, Oxford: Basil Blackwell. 1986. Saját fordítás.

A múlthéten meghalt Kálmán László, akitől a legtöbbet tanultam a nyelvről. Egyszer jó pár évvel ezelőtt talán valamilyen lakásszemináriumon voltunk, és ha jól emlékszem, a generatív grammatika Chomsky-féle elméletét kritizálta (mint sokszor). Arról beszélt, hogy a nyelvi kifejezés során nem egyfajta agyi algoritmus állít elő bennünk szövegeket merev szabályok szerint, ahogyan a generativisták gondolják. A nyelvi kifejezés sokkal inkább emlékeztet arra – valahogy így mondta –, ahogyan rálelünk egy útvonalra egyik helytől a másikig: keresgélés, puhatolózás, az eltévedés veszélye jellemzi, és csak akkor tűnik gördülékeny, szinte mechanikus folyamatnak, ha kitaposott ösvényt használunk.

Erről jutott eszembe Davidson híres idézete, hogy nyelv voltaképpen egyáltalán nem is létezik. Davidson abból a kérdésből indul ki, hogy hogyan érthetjük meg a nyelvbotlásokat. Ha valaki véletlenül azt mondja, "cigit menni vegyek", ahelyett, hogy "cigit venni megyek", hogyan lehetséges, hogy pontosan értjük, mire gondol, és talán észre sem vesszük a hibát? Elvégre nem létezik olyan jelentéstani szabály, hogy a "menni vegyek" a magyarban olykor ugyanazt jelenti, mint a "venni megyek".

A megértés nem azért áll elő, mert mindketten ugyanazt a nyelvi szabályrendszert követjük, így téve érthetővé megnyilatkozásainkat egymás számára. A megértés ad hoc, az adott helyzetben szándékaink, vélekedéseink és végül persze cselekvéseink sikeres összehangolásán, koordinációján keresztül jön létre. Ha szerencsém van, és a kontextus alapján, az adott helyzetben rájössz, mit akartam, a köztünk lévő kommunikációban nem keletkezik fennakadás, úgy a szabálytól való akaratlan eltérésem ellenére is sikerrel kommunikáltam, hogy cigit venni megyek.

A nyelvészetben az efféle jelenségeket gyakran a pragmatika körébe utalják, megkülönböztetve a szemantikától és szintaktikától, amelyek a nyelv rendes, szabályszerű használatát vizsgálják, szemben az ilyen kontextushoz és gyakorlati sajátosságokhoz kötött esetekkel, mikor a beszélők a nyelvi szabályosság és rendszeresség szűk mezsgyéin kívül csetlenek-botlanak, ám a nyelv valahogyan mégis betölti funkcióját.

Davidson azonban azt állítja ebben a tanulmányában, hogy a nyelv egésze nem egyéb, mint ilyen csetlés-botlás: minden közlésünk, minden nyelvi megnyilvánulásunk egy-egy ad hoc koordinációs probléma megoldása, egy-egy kísérlet szellemi és gyakorlati életünk összehangolására. Nem léteznek a nyelv olyan szilárd korlátai, amelyekben nyugodt szívvel megkapaszkodhatnánk: helyzetről-helyzetre egyensúlyoznunk kell a félreértés, és az értetlenség szakadékai közt.

Nem létezik nyelv, mint merev szabályok és struktúrák, vagy akár bevett konvenciók összessége. A nyelv csak minden alkalomról-alkalomra, percről-percre megoldandó probléma létezik: mint kihívás, hogy megnyilvánulásaink által valahogyan átküzdjük magunkat az interszubjektivitás sűrű szövevényén, amely az egyik embert a másiktól elválasztja, hogy valamilyen módon utat találjunk egymáshoz. Azt hiszem, ez a gondolat nem áll távol attól, ahogy Kálmán László gondolkodott a nyelvről.

És talán az a felismerés sem, hogy ez a nyelvi útkeresés nem csak nehézséggel jár, de veszély is rejlik benne: a koordinációs probléma, amelyet a nyelv hivatott megoldani, egyúttal hatalmi harc is. Nem mindegy, hogy a folyamat, amelyben gondolatainkat és cselekvéseinket a nyelven keresztül összehangoljuk milyen alapelvek vezérlik, hogy ezek kiknek kedveznek és kiket hoznak hátrányos helyzetbe, kinek a beszédét tüntetik ki helyesként, elfogadhatóként, meggyőzőként vagy gyönyörűként, és kiét alpáriként, közönségesként, vagy különösként. A nyelv fölötti uralom emberek fölötti uralom is.

Talán innen is táplálkozott Kálmán kritikája a nyelvműveléssel szemben – túl annak áltudományos voltán. Elvégre, mi egyéb a nyelvművelés, mint a “választékos beszéd” státuszszimbólumának értékéért folytatott küzdelem, hogy bizonyos nyelvi regiszterek továbbra is a társadalmi rang jeleiként szolgálhassanak, míg mások a szegénység, a kirekesztettség, a margóraszorultság bélyegeiként? És talán részben emiatt sem volt türelme az úgynevezett “politikai korrektség” kritikáival szemben: hiszen világos, hogy a nyelvhasználat hozzá tud járulni káros sztereotípiák, elnyomó hatalmi viszonyok fenntartásához, és hogy a “politikai korrektség” kritikái gyakran épp az ilyen nyelvi gyakorlatok fenntartását szolgálják.

Mindez ugyanakkor felveti a kérdést: vajon hogyan nézne ki a nyelv nem elnyomó, de felszabadító, emancipatorikus gyakorlata? Vajon milyen lenne az, ha a nyelven keresztül mindannyian szabadon és egymással közösségben építhetnénk utakat egymás felé, ahol a nyelv útjai nem válnak hadiösvénnyé, ahol a kor kultúrharcait, és a kölcsönös elismerésért folyó küzdelem csatáit kell minden percben megvívni? Ahol a nyelv és a köré kiépült intézmények és társadalmi képzetek nem állnak fegyelmező és elnyomó tekintélyként felettünk, ahol lehetővé teszik, de mégsem uralják emberi kapcsolatainkat?

Nyár közepén jutott eszembe, hogy írni kellene erről Kálmán Lászlónak, megkérdezni, mit gondol. Azóta halogattam.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Edvard_Munch_-_Rugged_Trunks_-_MM.M.00428_-_Munch_Museum.jpg