Kis János a földi megváltásról és kárhozatról

“Tudatában vagyok, hogy minden győzelem részleges; azzal is tisztában vagyok, hogy a progresszióval párhuzamosan új rosszak és új igazságtalanságok is felütik a fejüket; gyakran épp a progresszív vívmányok mellékhatásaként. De ez nem ok arra, hogy feladjuk az értékeket és a harcot, amelyet éppen meg kell vívni, azokkal az eszközökkel, amelyek éppen a rendelkezésünkre állnak. [...] Már nem hihetünk az emberiség e világi üdvözülésében, de az elkárhozását sincs okunk végzetnek tartani” 

Kis János, Szabadságra ítélve. Budapest, Kalligram. 2021. p. 706.

De lehet-e hinni abban, hogy az emberiség e világi üdvözülésében már nem lehet hinni? Hiszen ha kárhozat nem végzet, úgy mintha az üdvözülést mégis legalább lehetőségként el kellene tudnunk fogadni. Elvégre mi a harmadik lehetőség üdvözülés és kárhozat között? Egy céltalan purgatórium. Mint a filozófus a Karamazov testvérekben, akinek évmilliárdokig kell gyalogolnia a sötétségben mielőtt kinyitják előtte a mennyek kapuját – csak mi sose érünk oda. 

Megnyerhetünk egy választást, megmenthetünk egy családot a kilakoltatástól, visszavonathatunk egy igazságtalan törvényt, megreformálhatjuk a szociális ellátórendszert, hogy a világ több milliárd nyomorgójának és nélkülözőjének kevesebb mint ezreléke, akik ennek az apró kelet-európai ország joghatósága alatt találnak élni, az élet egy cseppet elviselhetőbb legyen. Apró győzelmek, de minden győzelem csak részleges. Az igazságtalanság, az elnyomás, a kizsákmányolás megszüntetése olyan feladatok, amelyeknek mindig csak részeit tudjuk megoldani: egy-egy különálló, partikuláris kihívással meg tudunk birkózni, az egésszel soha.

De ez mégis sántít. Nem lehet minden győzelem csak részleges. Nem lehetségesek részleges győzelmek, ha az egészleges győzelem lehetetlen. Nincs olyan feladat, amelynek csak részmegoldásai vannak: a feladat részeinek vannak megoldásai, de azok nem a feladat részmegoldásai, ha a feladat egészének nincs megoldása. Az igazságosságért folytatott küzdelem részleteiben tehát érhetünk el sikereket, de ezek nem részleges győzelmek, nem visznek tovább semmiféle egészleges győzelemhez, ha ilyen egészleges győzelem nem is lehetséges.

Persze ezeket a részproblémák felett aratott győzelmeket sincs okunk lekicsinyelni. Azok, akik ma megmenekülnek az utcára kerüléstől, akiknek a gyerekei egy évtized múlva kiemelkednek a nyomorból, számítanak. A világ jobb, mert nekik jobb. És tartozunk nekik azzal, hogy teszünk értük, ha tehetünk.

De ha meggondoljuk, hogy "a progresszióval párhuzamosan új rosszak és új igazságtalanságok is felütik a fejüket; gyakran épp a progresszív vívmányok mellékhatásaként", felmerül a kérdés, hogy valóban van-e értelme a részproblémák megoldásán fáradozni. Igen, tartozunk az igazságtalanságok elszenvedőinek azzal, hogy megtesszük értük, amit tudunk, de nem tartozunk-e ugyanígy az “új rosszak és új igazságtalanságok” majdani kárvallottjainak is? Ha részproblémák megoldása maga is szüntelen újabb részproblémákat szül, megoldottunk-e bármit? 

Ha pártállami diktatúrából való felszabadulás a globális piac hullámverésébe taszítja mentőöv nélkül az országot, ha csupán az oligarchák és rablóbárók ámokfutásának ágyaz meg, ha gyarmatbirodalmak felszámolása csupán a globális függőségi viszonyok és egyenlőtlenségek láthatatlanabb, de nem kevésbé nyomorba döntő rendszerét hozza magával, mindez megéri-e? Nem folyton csak áthelyezzük a szenvedést, az elnyomást egyik helyről a másikra?

Gondolhatnánk, hogy az újabb sebek, újabb igazságtalanságok egyre kevésbé súlyosak, egyre kibírhatóbbak, míg végül csupán karcolások lesznek. Ez volna a haladás. De vajon ez nem csak illúzió, optikai csalódás, amely csak a viszonylagos béke és jólét átmeneti szigeteinek csalóka szemszögéből látható?

Igen, a gyermekhalandóság és az abszolút szegénység világszerte egyre csökken, a várható élettartam nő, de 40 millió ember él ma modernkori rabszolgaságban, és még több millió tengeti az életét emberhez méltatlan munkakörülmények között, a klímaváltozás milliókat fenyeget az otthontalanná válással, a világ élelmiszertermelésének derékba törésével, és így tovább. Történt-e haladás? A reflektálatlan utilitarista méricskélés ostoba és nemtelen. Nem lehet tömegek elembertelenítéséért más tömegek felemelésével fizetni. Miért küzdünk tehát?

“De ez nem ok arra, hogy feladjuk az értékeket és a harcot, amelyet éppen meg kell vívni, azokkal az eszközökkel, amelyek éppen a rendelkezésünkre állnak.” Talán nem. De pontosan melyik harcot kell megvívni? Mit diktálnak pontosan az értékeink? Talán a válasz, hogy maradjunk a megnyerhető harcok körében. Hiszen nem kell, ha nem lehet, következésképpen csak azokat a harcokat kell megvívni, amelyeket meg lehet nyerni. De megint: mit jelent egyáltalán megnyerni egy harcot az igazságosságért folytatott reménytelen küzdelem végtelen purgatóriumában?

A gondolat, hogy ezt és ezt a harcot most meg kell vívni, előfeltételezi nem csak azt, hogy meg lehet vívni, de azt is, hogy van értelme megvívni. De honnan származhat ez az értelem? Kant írja A vallás a puszta ész határain belül elején, hogy bár tetteinket nem következményeik teszik helyessé, nem a cél jósága, amelyet elérünk általuk, mégis az észnek szüksége van arra, hogy cselekvései számára egy jó célt tételezzen -- magát a legfőbb jót, Istent.

Talán így vagyunk az igazságosságért folytatott küzdelemmel is: ezt nem az teszi szükségessé, vagy értékessé, hogy beteljesedhet. Mégis, e küzdelem, a küzdelem lehetőségének észszerű elgondolása szükségessé teszi, hogy annak végcélját elérhetőként tételezzük. Az igazságosságért cselekedni csakis a földi megváltás gondolatának jegyében lehetséges -- ám elköteleződésünk e földi megváltás mellett (ahogy Kant számára az elköteleződés a legfőbb jó, Isten mellett) nem a bizonyosság vagy a vélekedés karaktérvel bír (nem utópikus gondolat tehát), hanem a hit tárgya.

Ha a kárhozat nem végzet, hinnünk kell az emberiség e világi üdvözülésében.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:A_Walk_at_Dusk_by_Caspar_David_Friedrich,_Getty_Center.JPG