Ökofeminizmus: uralom és törődés

“A megfelelő etikai viszonyulás a hegyekhez és sziklákhoz a tisztelet és törődés (bármit is foglaljon ez magában), nem az uralom és hódítás.”

Karen J. Warren, “The Power and Promise of Ecological Feminism”
Environmental Ethics 12 (2). 1990. p. 136-37. Saját fordítás

Warren cikke az ökofeminizmus egyik fontos dokumentuma. Nem azért, mert rámutat, hogy az ember és a nem emberi természet viszonyát a modernitásban egy uralmi logika szervezi, amelyben az ember a természetet alárendeltként, puszta kiaknázandó erőforrásként kezeli. A modern ember a civilizációból a természetbe mint hódító (eufemisztikusan: felfedező) lép be, kitermelhető nyersanyagokért, rabszolgasorba hajtható emberekért kutatva (ez is mutatja, hogy ember és természet, valamint ember és ember uralmi viszonya a modernitásban egyívású) -- ez a gondolat már az ökofilozófia és a zöldpolitika megjelenésekor, sőt korábban, Marxnál és másoknál is megvan.

A lényegi felismerés Warrennél, hogy az uralom ellentéte a törődés. Ez nem magától értetődő. Az uralom alóli felszabadításon, emancipáción rendesen azt értjük: megfosztani valakit vagy valamit láncaitól, hagyni, hogy immár külső kötötségek nélkül, szabadon élje az életét, autonóm módon határozza meg, mit szeretne kezdeni magával. Ez a gondolat az ökopolitikában is létezik. Nemrég olvastam Sharon Krause idén megjelent “Environmental domination” (“környezeti uralom”) című tanulmányát, ahol pontosan ugyanazt a problémát fejti ki, mint Warren – a természethez való viszonyulásunk uralmi logikáját –, de a megoldás, amit kínál, gyökeres ellentéte Warren javaslatának.

Krause számára a környezet feletti uralom megszüntetésének végcélja a nem emberi természet szabad, autonóm öntevékenységének, önrendelkezésének visszaállítása: hogy a hegyek, erdők és óceánok az emberi beavatkozástól és felügyelettől megszabadulva szabad önfejlődésbe kezdhessenek. (Krause ökofilozófiájának a hátterében ott van Latour homályos tanítása, miszerint minden az ég alatt a maga módján tevékeny, cselekvő ágens, és tehát a kövek, füvek és állatok mintegy szó szerint rabszolgasorba jutnak az extraktív kapitalizmusban. De ezt a különös filozófiát hagyjuk most).

Csakhogy Krause hamar beleütközik a nyilvánvaló problémába: nem szüntethetjük meg az ember és a természet közötti interakciókat – ahogyan a rabszolgatartó bocsátaná el a felszabadított rabszolgát, hogy próbáljon szerencsét – nem hagyhatjuk magára a természetet, hogy autonóm módon járja a maga útját, mert szükségünk van mindarra, amit a természet adni tud. Ha csakugyan fel akarjuk számolni az ember természettel szembeni uralmi magatartását, akkor a természettel való interakció olyan módjait kell megtalálnunk, amelyek nem törekszenek annak uralására. De hogyan találhatjuk ilyeneket anélkül, hogy saját – és saját magunk számára előnyös – ideáljainkat vetítenénk rá a természetre?

Nem az lesz a dolog vége, hogy az ökológiai emancipáció helyett a “fenntarthatóság” és hasonló jelszavak nevében továbbra is fenntartjuk a természettel szembeni uralmi viszonyt, csak egy kevésbé (ön)destruktív módon (ahogy a rabszolgatartó is felismeri, hogy érdemes nem kínoznia és éheztetnie rabszolgáit, különben nem lesznek többé munkaképesek, vagy esetleg fel is lázadnak)?

Itt jön be a képbe a törődés. Mert ahhoz, hogy a nem emberi természettel – vagy akárkivel – egy olyan viszonyba lépjünk, ami meghaladja az uralom logikáját, ehhez éppen az a törődő odafordulás szükséges, amelyről Warren beszél. A törődés felismeri és elismeri a másik más mivoltát, és a másikkal mint radikálisan mással akar szabad és kölcsönösségen alapuló viszonyba lépni. A törődés nem akarja előre meghatározott és hajlíthatatlan elveknek és ideáloknak alárendelni a másikat, hanem a vele való odafigyelő gondoskodáson, és – Warren ezt is említi – tiszteleten (a természet esetében talán azt kellene mondani: félelemmel vegyes tiszteleten) keresztül puhatolja ki, mivé akar válni, mivé válhat a másik, és ez hogy egyeztethető össze saját törekvéseinkkel és céljainkkal.

Az uralom ellentéte a törődés: a felszabadulás lényege nem pusztán az uralkodó, korlátozó hatalom – vagy az e hatalomra való törekvés – felszámolása, hanem a másikhoz való törődő, gondoskodó és tiszteletteljes odafordulás. Ennek a felismerésnek az ökopolitikán messze túlmutató jelentősége van, jóllehet már ökopolitikai következményei sem elhanyagolhatók. Mert a társadalmi emancipáció sem jelentheti, hogy az emberek hagyják egymást egymástól függetlenül kibontakozni, mert nem válhatunk egymástól teljesen függetlenné – jóllehet, ez a nyugati politikai gondolkodás ideálja Locke-tól Kanton át az anarchizmusig –, ezért az egyetlen esélyünk a társadalmi uralom felszámolására a törődés. Érdemes lenne többet foglalkoznunk az ökofeminizmussal.