“Valami mindig külsődleges marad az ember intellektuális és anyagi tevékenysége számára: a természet mint azoknak a tényeknek az összessége, amelyeket a társadalom még nem hajtott uralma alá. Mihelyt azonban ehhez – természetként – egyedül az embertől függő viszonyok, a munka során kialakult kapcsolatok és az ember saját történelmének menete is hozzákapcsolódik, akkor ez a külsődlegesség nem csak hogy nem történelemfeletti, örök kategória – a puszta természet sem az a fenti értelemben –, hanem olyan nyomorúságos tehetetlenség jele, amelyhez alkalmazkodni emberellenes és észellenes dolog.”
Max Horkheimer, “Hagyományos és kritikai elmélet”. In Papp Zsolt (szerk.)
Tény, érték, ideológia. Budapest, Gondolat. 1976. p. 69. Gelléri András fordítása.
A marxizmus és a kritikai elmélet szabadságfilozófiák. Eszményük nem az egyenlőség, hanem az ember felszabadulása (emancipációja) az őt uraló erők – legyenek azok más személyek, vagy a fennálló társadalmi rend, és az azt működtető gazdasági mechanizmusok (a tőke) személytelen uralma – alól. Koránt sem magától értetődő azonban, hogy a szabadság miféle fogalmáról van itt szó. Mi az a szabadság, amelytől a fennálló (kapitalista) társadalmi rendben meg vagyunk fosztva?
A kritikai elméletet – ahogy minden szabadságfilozófiát – az a veszély fenyegeti, hogy az emberi cselekvőképesség bármiféle külsődleges korlátját szabadsághiányként értelemzi, ezzel pedig lehetetlen célt tűz maga elé: megszabadítani úgy az egyes embert mint az emberiség egészét a szabad cselekvés minden külső korlátjától. Valamilyen módon tehát meg kell húzni a határt a cselekvés valóban szabadságellenes korlátai, és az ilyen veszélyt nem jelentő, mondjuk így, “puszta korlátai” közt.
A természet a cselekvés puszta korlátja: korlátoz ugyan, ám szabadságunknak nem árthat. Meglehet, nem napozhatok éjszaka, bármennyire szeretnék, de ez nem zsarnokság, sem elnyomás, semmi köze a szabadságomhoz. A polgári társadalomban azonban a társadalom alapszerkezete is a természet arculatát ölti magára: a társadalmi viszonyok eleve adott, megváltoztathatatlan tényállásként tűnnek fel, amelyeket elfogadhatunk, de amelyeket meg nem változtathatunk.
Ám a valóság az, hogy a társadalom – szemben a természettel – nem egyszerűen van, hanem mi csináljuk. A társadalom alapszerkezete a mi alkotásunk, és mikor cselekvésünket megköti, korlátok közé szorítja, mi szorítjuk önmagunkat korlátok közé. A saját tevékenységünk eredményével, a saját alkotásunkkal szemben érzett tehetetlenség, hogy nem csak a külvilág, a természet kiszámíthatatlan erőinek vagyunk kiszolgáltatva, de saját tetteink fölött sem uralkodunk, sőt tetteink tőlünk elszakadva önálló életet kezdnek élni és egy elnyomó társadalmi renddé összeállva uralkodnak rajtunk – mindezt kész tényként elfogadni embertelen és nyomorúságos.
De miért? Elvégre valami mindig külsődleges marad az emberi tevékenység számára. Mit számít, hogy éppen a természet, a történelem vagy a társadalom az? És egyáltalán jogos-e az elvárás, hogy tetteink fölött kollektív uralomra tegyünk szert: hogy nekünk engedelmeskedjenek és a mi végzésünket teljesítsék? Nem az az emberi alaptapasztalat a görög tragédiák óta – és mindez teljesen független a kapitalizmustól –, hogy az ember nem lehet ura tetteinek és világának, hogy a gyeplő nem a mi kezünkben van, és aki ez ellen küzd, hübriszt követ el, és elbukik?
Vajon a kritikai elmélet és a marxizmus szabadságfelfogása mögött nem a független individuum – végső soron felvilágosodásista, liberális – eszméje húzódik meg, az individuumé, aki teljes mértékben ura önmagának, és – másokkal együtt – társadalmi életének, aki nincs kiszolgáltatva külső erőknek? És vajon emögött nem egy uralmi logika húzódik-e meg? Horkheimer – mint Engels és talán kisebb mértékben Marx – egy olyan folyamatot ír le, amelyben az ember uralma, felügyelete és racionális igazgatása alá vonja a zabolázatlan és katoikus világ egyre nagyobb és nagyobb részét.
A kritikai elmélet és az antikapitalista gyakorlat célja e felfogás szerint az emberi uralom felállítása a tőke uralmával szemben: birodalmi hadviselés az emberi élet különböző területei, mint provinciák elhódításáért. De vajon a valódi felszabadulás, a valóságos emancipáció – amennyiben egyetemes emancipáció – nem éppen az uralmi logika meghaladását jelentené? Elvégre az ember nem uralkodni, hanem sáfárkodni rendeltetett a világ fölött.
Kép: © Tomas Castelazo, www.tomascastelazo.com / Wikimedia Commons /
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.