Egyéni felelősség és boldogtalanság a liberális politikafilozófiában

 “Legfontosabb döntéseink közül sok ugyancsak befektetési döntés, amelynek következményei a szerencsén múlnak: például tanulmányainkra vagy képzésünkre vonatkozó döntéseinket alááshatják technológiai változások, amelyek hasznavehetetlenné teszik képzettségünket. Ha a közösség arra törekedne, hogy sorsunk ne függjön attól, hogy befektetési döntéseink során jó lóra tettük-e a tétet – ha biztosítaná a vagyonegyenlőséget függetlenül attól, hogy pályaválasztásunk megfelelt-e ízlésünknek, tehetségünknek és a piaci helyzetnek – ezzel végül lehetetlenné tenné, hogy saját döntéseinkért felelősséget vállaljunk.”

Ronald Dworkin, Justice for Hedgehogs.
Cambridge MA, Belknap. 2011. p. 358-59. Saját fordítás.

Dworkin mintha úgy gondolná, hogy az egyéni felelősség csakis akkor ér valamit, ha döntéseink révén valamilyen módon el tudjuk rontani az életünket: felelősségünk értékét az adja meg, hogy jobbá, de rosszabbá is tehetjük saját életünket. Csak ekkor tekinthetjük magunkat önálló, saját életünket felelősségteljes módon formáló egyénnek. Persze Dworkin is elismeri, hogy döntéseink kimenetele nem kizárólag, sőt még nem is elsősorban rajtunk múlik: szerencse dolga, hogy bejön-e a számításunk, hogy befektetett munkánk megtérül-e. Ahogy írja, egy hirtelen technológiai változás, a piacok átstrukturálódása egy perc alatt értéktelenné teheti nehéz munkával megszerzett képességeinket és tudásunkat.

A szerencsének ezt a jelentős befolyását arra, hogy az életünk végső soron sikerül-e, jól alakul-e, Arisztotelésztől Rawlsig sokan elismerték. Ezt azonban jellemzően leküzdendő akadálynak látták: a vakszerencse romboló befolyása olyasmi, amitől védeni kell az embert, egyebek mellett azáltal, hogy nem hagyjuk, hogy a társadalom javainak elosztását a puszta szerencse, a “természet sorsjátéka” (Rawls) és egyéb önkényes tényezők határozzák meg.

Dworkin bizonyos mértékig egyetért: a vak szerencse vagy puszta szerencse következményeitől védeni kell az embert. De nem így attól, amit opciós szerencsének nevez. Ez az a fajta szerencse, amelyet a szerencsejátékos vállal magára, mikor megteszi tétjeit. Ezzel vállalja, hogy ha rosszra fordul sorsa, ha rossz lóra teszi a tétet, viselni fogja a következményeket, az ebből adódó terheket, ezért aztán ettől a fajta szerencsétől senkinek nem kell megvédenie őt.

Tágan értett befektetési döntéseink, az, hogy mit tanulunk, milyen karriert választunk magunknak, általában miféle életutat jelölünk ki önmagunk számára – állítja Dworkin – ugyancsak olyanfajta döntések, mint a szerencsejátékos fogadása: a szerencse bármikor romba döntheti terveinket, a magunknak elképzelt életpályát. Dworkin szerint nem csak hogy elvárható tőlünk, hogy az ebből származó nehézségeket, terheket viseljük, de a társadalom helytelenül járna el, ha védene minket ezektől a sorscsapásoktól – ha arra törekedne (és Dworkin nyelvhasználata a fenti passzusban arra utal, hogy már a törekvés maga helytelen), hogy valamilyen módon kárpótoljon minket az opciós szerencséből eredő károkért, kiegyenlítse az ebből származó egyenlőtlenségeket.

De mégis miért? Egy válasz, amelyet futólag megemlít, közvetlenül a fenti idézet kezdete előtt, pusztán instrumentális természetű: ha az emberek – tágan értett – befektetéseik révén nem javíthatnának a helyzetükön, nem fektetnének be (358.o.). Ennek azonban semmi köze a témához: nem az a kérdés, helyes-e, ha az emberek élvezik szerencsés befektetéseik gyümölcsét, hanem az, helytelen-e, ha nem szenvedik el szerencsétlen befektetéseik terheit.

Persze gondolhatnánk, hogy a szerencsétlenek kompenzálásához a szerencsésektől kell erőforrásokat elvonni (például adóztatás útján), mígnem előáll a teljes egyenlőség, így a szerencsétlenek kompenzálása lehetetlenné tenné a szerencsések élvezeteit, ami aláásná a befektetés gyakorlatát, ami mindenkinek rossz lenne.

Érdekes módon azonban a fenti idézet egyáltalán nem ezt az érvet adja elő. Ehelyett Dworkin érve itt a felelősségről szól. Azt állítja, hogy az opciós szerencsétlenség kompenzálására való törekvés valamilyen módon megfosztana minket a képességtől, hogy saját életünkért felelősséget vállalni képes egyénekként éljünk. Így mondja: ha a sorsunk nem függne attól, hogy jó lóra tettük-e a tétet (“how any such investment gambles fare” – kiemelés tőlem), ha nem függne attól, “hogy pályaválasztásunk megfelelt-e ízlésünknek, tehetségünknek és a piaci helyzetnek”, egyéni felelősségünk sem érne semmit.

Vagyis ha nem állna fenn az esélye, hogy rosszul választottunk, hogy pályaválasztásunk nem felelt meg ízlésünknek, tehetségünket és a piaci helyzetnek, az egyéni felelősség sem érne semmit. Ha nem állna fenn a veszélye, hogy döntéseink révén olyan életútra lépünk, amely nem felel meg személyiségünknek, habitusunknak, amely bár virágzónak ígérkezett, a történelmi véletlen hullámverése folytán beborul, mi magunk pedig a társadalom alján végezzük, ha nem lenne meg az esély arra, hogy döntéseink révén sikertelenek, boldogtalanok leszünk, akkor nem is igen tekinthetjük e döntéseket értelmesnek és fontosnak.

Dworkin mintha azt mondaná: egy olyan kaszinóban nem érdemes játszani, ahol az ember csak nyerhet, de nem veszíthet. Nem az a baja, hogy ilyen kaszinó – az erőforrások szűkössége és egyéb dolgok miatt – nem létezhet. Még ha létezhetne is: értelmetlen lenne benne játszani. Ebben talán igaza van. De már az, hogy a társadalomnak is ilyen kaszinóként kellene működnie, távolról sem magától értetődő.

Dworkint nyilván rendkívül erős antipaternalista ösztönök vezérlik: azt akarja mondani, hogy a társadalomnak, az államnak, nem szabad tehetetlen gyerekként kezelnie minket, akik nem tudják, mit csinálnak, akik nem képesek felelősséget vállalni tetteikért, döntéseikért, és akik ezért mindig egy erős, szülői kar védelmére szorulnak, nem járhatják a maguk útját. Úgy gondolja, egy liberális társadalomban nem magatehetetlen gyerekekként, hanem teljesértékű felnőttekként kell tudnunk élni.

Érdekes módon azonban a teljesértékű, önálló liberális szubjektum mintapéldája a történelem során jellemzően nem a döntései terheit felelősségteljesen viselő egyén, hanem az életét a maga elképzelései szerint formáló individuum volt. Az autonómia és nem a felelősség állt a szabadelvű politika- és erkölcsfilozófia középpontjában. E kettő semmi esetre sem egyenértékű. Bár ahhoz, hogy saját döntéseink terheit felelősségteljesen vállalhassuk, e döntéseknek döntéseknek kell lennie, éspedig a saját döntéseinknek, ez pedig autonómiát feltételez, az már egyáltalán nem magától értetődő, hogy csak akkor lehetünk autonómak, ha nem csupán a képesség van meg bennünk döntéseink terheinek felelősségteljes viselésére, hanem ennek a többé-kevésbé valós veszélye is fenn kell, hogy álljon. Nehéz látni, hogy ez miért volna így. Dworkin mégis a felelősségre helyezi a hangsúlyt az autonómiával szemben – utóbbiról nem is sokat beszél, és egy ponton (212. o.) némiképp lesajnálóan “próteuszi fogalomnak” nevezi azt (azaz: sűrűn vált alakot és könnyen kicsúszik az ember kezéből).

Dworkintól távol áll ugyan a késő huszadik század neoliberalizmusának ideológiája, amely piaci fundamentalizmusát és az állami újraelosztással szembeni ellenségességét részben az egyéni felelősségre vonatkozó doktrínákkal igyekezett igazolni, mondván: a társadalom alsó rétegei önhibájukból szegények és sikertelenek, ezért nem tarhatnak igényt a társadalom segítségére. Dworkin semmi ilyesmit nem állít: belátja, hogy a minket érő szerencsétlenségek legnagyobb része puszta balszerencse és nem opciós balszerencse dolga, ezekkel szemben pedig joggal tarthatunk igényt a társadalom védelmére.

Mégis, Dworkin osztja azt a gondolatot, hogy a társadalomnak nem kötelessége megóvni minket ballépéseinktől: sőt, ha így tenne, azzal éppen hogy megkárosítana minket, megtagadná tőlünk a felelősségteljes élet esélyét. Mintha azt mondaná: jobb rossz döntéseink következményeit, boldogtalanságunkat önállóan és felelősségünk teljes tudatában viselni, mint mások által megsegítve lenni. Rettenetes gondolat.

 Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Pietro_Longhi_-_De_speelbank_(Il_ridotto).jpg