Képviselet és a demokrácia megújítása

“A főhatalmat nem lehet képviselni ugyanazon oknál fogva, amiért elidegeníteni sem lehet; lényegében véve nem más, mint általános akarat, az akarat pedig nem állít képviselőt maga helyett; vagy ő nyilatkozik meg, vagy valami más, középút nem létezik. A népképviselők tehát nem a nép képviselői és nem is lehetnek azok, csupán megbízottai a népnek: soha nem dönthetnek végérvényesen. Minden törvény semmis, ha a nép személyesen nem hagyja jóvá; az ilyen törvény nem törvény.”

Rousseau, A társadalmi szerződésről. In Uő. Politikafilozófiai írások.
Budapest, Atlantisz. 2017. p. 364. Kis János fordítása

Rousseau-t emiatt a képviseletei demokrácia ellenségének, populistának, a népi diktatúra pártfogójának kiáltották ki. Pedig Rousseau fenntartásai a képviselettel szemben nagyon is érthetők. A képviselet számára annyit tesz, más helyett, de az ő nevében cselekedni: amit mondasz, én mondom, és amit teszel, én teszem. De ilyesmi hús-vér emberek között nem lehetséges: ha valakire ráruházom a képviselet jogát, azt mondom neki, “az akaratod mostantól az én akaratom,” ezzel csak hatalmat adok neki arra, hogy az én akaratomat a saját akarata által határozza meg. Pontosan ez a viszony áll fenn úr és a rabszolga között.

Választott képviselőink tehát nem lehetnek képviselőink, hanem csak megbízottaink: akaratuk nem a mi akaratunk, de a mi megbízásunkból járnak el. A rájuk ruházott jogaikkal a mi előírásaink szerint kell élniük, és számadással tartoznak, felelnek nekünk arról, hogy mit cselekednek a mi nevünkben. A Rousseau által emlegetett népi jóváhagyást is a számadás fényében érdemes megértenünk. A törvény nem csak akkor élvezheti a nép “személyes” jóváhagyását, ha minden egyes döntést népszavazással ellenjegyez – mint egy túlpörgetett svájci modellben –, de akkor is, ha megbízottai számadását kielégítőnek találja. A nép a megbízatás és számonkérés – és a vele járó esetleges szankciók – intézményei által is folyamatos felügyeletet gyakorolhat a politikai döntéshozás fölött.

Megbízás és számonkérés – ezek a demokratikus képviselet alapkövei. Ezek nélkül az állampolgárok ugyanúgy alá lennének rendelve állítólagos képviselőiknek, ahogy a feudalizmusban a trónnak és oltárnak, ahogy a pártállami diktatúrában a pártbürokráciának. Szabadon megválaszthatnák ugyan uraikat, de ettől még azok urak, ők pedig szolgák maradnak – nem nagy szabadság.

De ahogy Jeremy Waldron írja, a megbízottság és számonkérés “kifejezik, hogy az állam a népé, és nem csak valami, amit az ő javára állítottak fel.” Az állam nem egy alapítvány, amelyet a nép javára hoztak létre, és amelynek bölcs igazgatói gondosan mérlegelik, miként lenne a leghelyénvalóbb vezetni a gyámoltalan népet, sőt még meg is engedik neki, hogy időről időre maga válassza meg gondnokait.

Annak kell magának gondnokot választania, aki tudja, hogy képtelen magáról gondoskodni, saját ügyeit intézni. Megbízottakkal azok élnek, akik elég erősnek érzik magukat, hogy érdekeiknek és akaratuknak érvényt szerezzenek, akik tudják, kire mit bízhatnak, kitől mit és hogyan kérhetnek számon, és hogyan vehetik elejét, hogy kihasználják, és megcsalják őket. Vajon mi, mint politikai közösség milyenek akarunk lenni? Hogyan akarunk viszonyulni közös életünkhöz?

Vannak persze, akik azt mondják, a demokratikus képviselet megbízásra és számonkérésre épülő rousseau-i modellje merő ábránd. A hatalom birtokosai sohasem lehetnek a nép megbízottai, mindig lesznek urak és szolgák, és a legtöbb, amit remélhetünk, hogy az urak marakodása a hatalom fölött vér nélkül, és nem a szolgák rovására folyik. Ez a képviseleti demokrácia funkciója: lehetővé tenni a hatalom békés átadását. Ha józanok és realisták vagyunk, ebből kell a lehető legjobbat kihoznunk, és demokráciáinkat úgy berendeznünk, hogy uraink a lehető legjobb szívvel legyenek kénytelenek viseltetni irántunk.

Ezt a gondolat szerintem kétféle forrásból fakadhat. Az egyik a realizmusnak álcázott szervilizmus, az a szolgalelkűség, amely titkon örül a gondolatnak, hogy a közügyek intézését bölcs és tehetséges államférfiakra bízhatja, aki megelégszik azzal, hogy a “nagypolitika” történéseit a pályaszélről, mintegy szurkolóként figyelheti, és – mint egy szurkoló a sportmeccsen – gyönyörködhet a nála kiválóbbak teljesítményében, taktikai bravúrjaiban, latolgathatja a nyerési esélyeket, és csámcsoghat a játékosokról terjengő pletykákon. Ez az udvaronci lelkület nyilatkozik meg a politikai elemzés és politikai újságírás legnagyobb részében a világon szinte mindenhol.

A kétely másik forrása a reményvesztettség, a defetizmus: a hit, hogy a demokratizálódás folyamata valójában soha nem járhat sikerrel. Ez a folyamat évezredes küzdelem az anyagi és szellemi tőke monopolizálására, és a politikai hatalom kisajátítására törekvő elitcsoportok, és a néphatalmat megvalósítani igyekvő erők között, akik arra törekszenek, hogy az állam mindannyiunké legyen – nota bene: ez utóbbiak nem mindig azonosak a “népi”, plebejus rétegekkel.

Ez a küzdelem mindig három fronton zajlik: egyrészt a fennálló hatalom birtokosai és a demokratikus erők között, másrészt a fennálló hatalom és az e hatalomból aktuálisan kizárt elit rétegek között, akik átmeneti taktikai szövetségesre találhatnak a demokratikus erőkben, amennyiben mindkettő rövidtávú célja a fennálló hatalmi rend megváltoztatása. De végül a demokrácia szövetségesévé szegődött elit csoportok maguk is szembekerülnek a demokrácia erőivel, éppen mert a nép képviselőiként és nem megbízottaiként kívánnak eljárni – hiszen ők maguk mindig is saját maguknak kívánták a hatalmat, nem a népnek.

A reményvesztettség gondolata az, hogy ez a küzdelem soha nem érhet véget, de legalábbis nem zárulhat a demokratikus erők győzelmével. A legrosszabb esetben a névleg demokratikus elitek győznek, oligarchiát építenek ki, és megágyaznak az autokratikus áttörésnek. A legjobb esetben a küzdelem még azelőtt nyugvópontra jut, hogy ezek az elitek teljesen kisajátítanák a közhatalmat – például születik valamiféle „osztálykompromisszum” a társadalom elnyomott, plebejus rétegei és a politikai elit között, a hatalmat felosztják, a további demokratizálódás törekvései pedig elhalnak, a demokratikus erőket kooptálják vagy kiszorítják. Ez utóbbi helyzetet kell aztán "jól működő, stabil demokráciának" nevezni.

Ma, amikor Magyarországon esély nyílik arra, hogy a demokratizálódásért folytatott küzdelem újraéledjen, új szakaszba lépjen, felvetődik a kérdés: minek a jegyében fog zajlani ez a küzdelem? A defetizmus jegyében-e, amely szerint az oligarchia és autokrácia erői győzhetnek, de a demokráciáé soha, ezért lejjebb kell adnunk az elvárásainkat, nem tarthatunk igényt arra, hogy a demokrácia megújítására felhatalmazott képviselőink a megbízottainkként járjanak el? Vajon ujjonganunk kell-e, hogy e kiváló, tehetséges, mély taktikai érzékkel megáldott politikusok végre élettel töltik fel a magyar politikát, és hálásnak kell lennünk, amiért legalább a felszínen nem az autokrácia nyílt szószóli? Vagy egyszer végre komolyan vesszük, hogy az állam a népé, közös életünk a miénk, és hogy a demokrácia addig nincs kész, amíg vannak szolgák és urak?

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Orsz%C3%A1ggy%C5%B1l%C3%A9s_megnyit%C3%A1sa_1848.jpg