“Az a mód, ahogyan az őszi avar a következő évi humusz legfőbb alkotóeleme, az a mód, ahogy egysejtűek millióit a vízzel együtt bekebelezi egy cethal, egy bálna, az egyáltalán nem a természet élethalálharcát, inkább bizonyos egymásrautaltságát fejezi ki [...] A szerves élet melege a természet egész szélességében keresi a más szerves életek melegségét, és ebből a szempontból az a tevékenység, amellyel a szerves világ egymáshoz bújik, és az a tevékenység, amellyel egymást esetleg elpusztítja úgy, hogy bekebelezi, tulajdonképpen rokon egymással.”
Bibó István, Az európai társadalomfejlődés értelme.
In Dénes Iván Zoltán (szerk.) Bibó István összegyűjtött írásai 1.
Budapest, Pesti Kalligram. 2016. p. 297.
Azért a politikatudós kegyetlensége kell ahhoz, hogy az ember ilyeneket mondjon. Mert a természetnek ezt a meleg, pusztulással és pusztítással, bekebelezéssel vegyes összebújását mégis csak a halálfélelem milliónyi apró felvillanása kell, hogy kísérje minden olyan élőlényben, amelyben az életösztön legalább valami pislákoló öntudatféleségben kifejezésre jut.
Az egyes élőlény, amely elpusztul, amelyet bekebeleznek, mit se tud a természet nagy szolidaritásáról, az élet nagy, meleg összebújásáról, számára csak saját, egyszeri, megismerhetetlen élete létezik, amely itt és most csupaszon, védtelenül és menthetetlenül áll nálánál mérhetetlenül nagyobb és erősebb pusztító erőkkel szemben. Aki ebben nyugalmas, meleg együtthullámzást lát, az az erdőjáró, a természetbarát, aki bár a maga céljaira gyönyörködik e folyamatokban, nem érez együtt és nem vállal közösséget annak egyes résztvevőivel, félelmükkel és fájdalmukkal. Számára a részek nem mondanak ki semmi lényegeset a folyamat mibenlétéről: csak az egész az igaz.
Az ember néha így akar nézni az egyénre a társadalomban és a történelemben, mint akit pusztulásában is magához köt egy nagyobb, szerves egész, ezáltal maga a pusztulás is értelmes, sőt szeretetteli folyamat lesz. Emel és leejt a hullámzó idő, de a megannyi egyéni sors, pusztulás, tragédia, mégis csak beleilleszkedik egy nagyobb, átfogó emberi történetbe, amelynek végső értelme mégis csak a rend és a humanitás – már ha ordas eszmék és az öncélú emberi pusztításvágy meg nem akasztják ezt a folyamatot.
Az ember azt gondolná, a társadalomnak ez a felfogása párhuzamban a természet e meleg, de pusztító ölelésével a konzervativizmus számára a legvonzóbb. Valóban, nem nehéz elgondolni a konzervatívot, aki számára a hagyomány és történelem úgy nyom össze minket emberi közösséggé, ahogy az őszi avar válik a jövő évi humusszá – vagy legalább így kellene lennie. És valóban, a konzervativizmusban jelen van az a bizonyos távolságtartás, amely süket mindarra az egyéni félelemre és rettegésre, amely a társadalom (és a természet) e meleg lüktetését szükségszerűen kíséri. A konzervatív, bár a hagyomány embere, mégis bizonyos távolságtartással tekint az emberi közösségre, ahogyan az erdőjáró és a természetbarát a természetre.
Mindazonáltal ez semmiképpen sem a konzervativizmus sajátja. Mert nem igazán tudom elképzelni, hogy a társadalom és történelem e felfogása nélkül akár a liberalizmus, akár a marxizmus képes lenne bármiféle viszonyt kialakítani a történelemmel. Mert liberálisként nem lehet úgy élni és egyúttal hinni abban, hogy minden ember egyenlőnek és szabadnak született, hogy önmagunkat, egész társadalmunkat és annak minden vívmányát az egyenlőtlenség és szabadsághiány, a legmélyebb zsarnokság és elnyomás eredményének látjuk.
Ha egyszer felismerjük, hogy a kultúra minden dokumentuma a barbárság dokumentuma, aligha hihetjük, hogy a barbárság valaha meghaladható. Az igazsághoz nem lehet keresztülhazudni magunkat – ez a liberálisokra is áll, nem csak a bolsevikokra. Ha a kommunisták nem építhetik fel a szabadság társadalmát a vér és terror történelmén át, a liberalizmus hogy építheti fel a szabadság társadalmát a rabszolgaság, gyarmati erőszak, világszegénység poklán át?
Ezért van az, hogy a liberalizmusnak és a marxizmusnak egyaránt szüksége van Hegelre: a gondolatra, hogy az egyes áldozata, pusztulása, legyen az mégoly borzasztó, mégoly rettenetes is, végül a nagy egész folyamatában értelmet nyer és igazolódik, hogy “a lét sebei hegek nélkül begyógyulnak.” A szélsőbaloldali forradalmár és a liberális centrista is csak úgy képes elviselni a történelem és társadalom erkölcsi terhét, ha a természetjáró közömbösségével tekint az egyes egyén szenvedésére és pusztulására – mint bogarak az avarban –, és benne a világtörténelem önkifejlését látja, a társadalmi ellentmondások feloldódását egy haladástörténetben, amely a szerves élet meleg összebújását tükrözi.
Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Herbstlaub_(10562069336).jpg
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.