Megbékélni a saját tetteinkkel

“Az ember a maga cselekvéseinek mozgató elve, s éppúgy szülője, mint a saját gyermekeinek.”

Arisztotelész, Nikomakhoszi etika. Budapest, Európa. 1987.
1113b. Szabó Miklós fordítása.

Különös hasonlat. Arisztotelész pont azt szeretné megmutatni, hogy a kényszer nélkül, tudatosan végrehajtott cselekedeteink belőlünk erednek és éppen ezért a sajátjaink: a magunkéinak tudhatjuk őket, felelősségre lehet vonni minket miattuk. A gyerekeink nem pont ilyenek. A gyerek tipikusan az a valami, amit az ember nem egymaga hoz létre a saját erejéből, amit legalábbis eredetét tekintve egyetlen ember sem tekinthet kizárólag a sajátjának. A gyerekeinknek azonban rendesen nem kizárólag a saját elhatározásunkból válunk szülőivé, legalább egy másik ember beleegyezésére, közreműködésére is szükség van. És gondoljunk bele, mennyi körülménynek kell még szerencsésen együtt állnia ennek a – minimum – két embernek a puszta elhatározásán kívül, hogy a gyerekeik szülőivé válhassanak.

És mégis, könnyen lehet, hogy Arisztotelész hasonlata nagyon is találó. A tetteink valahol mégis csak olyanok, mint a gyerekeink. Bármennyire is szeretnénk azt gondolni – mint Arisztotelész –, hogy egyedül mi magunk vagyunk tetteink mozgató elve, a valóság az, hogy tetteinket sohasem egyedül mi magunk hozzuk létre. Minden  egyes cselekedetünkkel olyan szellemi és gyakorlati képességeket hozunk mozgásba, amelyet mások közreműködésével alakítottunk ki magunkban. Járni sem egyedül tanultunk meg, és még az is, ahogy a kanalat fogjuk, magán viseli azoknak az embereknek a keze nyomát, akik megtanítottak minket rá, akiket ebéd közben figyeltünk. Minden emberi cselekedet ösztönök, motívumok, szándékok, vágyak, vélekedések olyan hálójában születik meg, amelyet nem magányosan és mindenkitől elszigetelten, hanem másokkal közösségben, másokkal interakcióba lépve alakítunk ki és reprodukálunk.

Tetteink annyiban is hasonlítanak a gyerekeinkhez, hogy alig van valami befolyásunk afölött, mivé válnak, mi lesz belőlünk, hogyan fogják alakítani a világot, a többi ember életét és a sajátunkat. Megpróbálhatjuk őket saját elképzelésink, világlátásunk szerint befolyásolni, trenírozni, az általunk helyesnek vélt pályára állítani őket. De amint kikerülnek a kezünk alól, amint érintkezésbe lépnek a világgal, önálló életre kelnek, a maguk útját járják, és mi semmit sem tehetünk ezellen. “Tetteink elkóborolnak tőlünk” (Ancsel Éva), és mikor következményeikkel visszatérnek, meglehet, rájuk sem ismerünk. Vagy ellenkezőleg, félve ismerjük fel nem várt fejleményeikben önmagunkat.

A tetteink, mint a gyerekeink, lelepleznek minket: azt kívánjuk, hogy szándékaink és elveink tisztaságáról és nagyszerűségéről tanúskodjanak, de ehelyett azt mutatják meg, mivé válnak ezek az elvek és szándékok, amint a kézzelfogható emberi valóság közegében hatékonnyá válnak.

A modernitást a francia forradalom óta kísérti a félelem – mint Laiosz királyt – hogy tetteink, amelyeket az ész és igazságosság nevében hajtunk végre, hogy a társadalmat kivezessük a babona és önkény birodalmából, bosszúálló erővel térnek vissza hozzánk. A kapitalizmus Marx és a szocialisták elemzésében éppen ez az apagyilkos Oidipusz: nem az uralkodó osztály zsarnoki összeesküvésének eredménye, hanem ellenkezőleg, a feudalizmus igájából felszabadult emberiség szabad öntevékenysége, amely akarata ellenére mégis rabigába dönti azt.

Hogyan békélhetünk meg tetteinkkel? Hogyan biztosíthatjuk, hogy a világba kiszabadulva nem válnak pusztító, romboló erővé, hogy jó szívvel lesznek hozzánk? Irányítani, uralni éppen úgy nem tudjuk őket, ahogy a gyerekeinket sem (legfeljebb a legembertelenebb zsarnokság árán).  Le kell mondanunk a modernitás azon vágyálmáról – amelyhez a marxizmus is tartozik –, hogy a világnak és tetteinknek urai lehetünk. Legfeljebb arra törekedhetünk, hogy ahonnan jönnek, az otthon, ahonnan kilépnek, a szeretet és megértés helye, és a világ, amelybe kilépnek ne a rombolás, harc és erőszak világa legyen.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Akkeringa_Playing_on_the_beach.jpg