Nancy Fraser az identitáspolitikáról

“Az elismerés igénye gyakran egy bizonyos csoport állítólagos sajátszerűségének felmutatásában, ha nem e sajátszerűség performatív létrehozásában, majd e sajátszerűség értékének igenlésében ölt testet. Ilyen módon ezek az igények a csoportkülönbözőséget mozdítják elő. Az elosztási igények ugyanakkor gyakran a csoportkülönbözőséget megalapozó gazdasági berendezkedés eltörlésére vonatkoznak. (Egy példa lehetne a munka társadalmi nemek szerinti elosztásának eltörlésére vonatkozó feminista követelés). Így ezek az igények a csoportkülönbségek eltörlésére irányulnak. [...] Ezen a ponton egy súlyos dilemmával szembesülünk. A továbbiakban ezt nevezem az elosztás-elismerés dilemmájának. Azok az emberek, akik mind kulturális igazságtalanság, mind gazdasági igazságtalanság áldozatai, rászorulnak mind az újraelosztásra, mind az elismerésre. Egyszerre van szükségük sajátszerűségük igenlésére és eltörlésére. Hogyan lehetséges ez, ha egyáltalán az?”

Nancy Fraser, “From Redistribution to Recognition?
Dilemmas of Justice in a ‘Post-Socialist’ Age” New Left Review
212 (July/August) 1995: 68–93. Saját fordítás.

A múlt héten tanítottam Nancy Frasernek ezt az elképesztően nagyhatású szövegét a kritikai elmélet órámon. Valahányszor újraolvasom ezt a cikket, egyre jobban összezavar. Fraser a kilencvenes évek második felében, a “posztszocializmus”, a “nincs alternatíva” időszakában ír, mikor a klasszikus szocialista osztálypolitika visszavonulóban van, és a társadalmi képzeletetet a multikulturalizmus és az úgynevezett “identitáspolitika” problémái töltik be. Az olyan radikális társadalmi transzformáció mellett elkötelezett mozgalmisták, mint Fraser, ebben a történelmi vereség újabb jelét látják.

Az egyébként a jobboldalon is népszerű narratíva szerint minderről elsősorban ‘68 tehet: ‘68 mozgalmai – a frankfurti iskola deviáns képzeteitől vezérelve – a “kultúrát” helyzeték előtérbe a “gazdasággal”, majd az “identitást” az “osztálypolitikával” szemben, ezzel téve lehetetlenné a radikális társadalmi és politikai változás programját. A kultúra-központú, identitáspolitikai társadalmi küzdelmek ugyanis képtelenek arra, hogy a “rendszer” “alapját” kérdőjelezzék meg, céljuk mindössze a különféle identitások “elismerése”, azaz betagozása a fennálló társadalmi rendbe, nem pedig e rend gyökeres megváltoztatása.

Az identitáspolitika célja, hogy a különféle marginalizált identitások kilépjenek abból a társadalmi homályból, ahová az előítélet és elnyomó kulturális gyakorlatok száműzték őket, hogy végre teljesértékű polgárként és dolgozóként vehessenek részt a kapitalista piacgazdaság és a liberális demokrácia működtetésében. Az identitáspolitika egyszerre adja meg az érzést a mozgalmár számára, hogy valami jelentős társadalmi igazságtalanság jóvá tételén ügyködik, és ad biztosítékot a fennálló rendnek, hogy semmi igazán lényeges változásra nem kell számítania.

Fraser persze jóval intelligensebb annál, minthogy ennek a faék egyszerűségű történetnek felüljön. Pontosan tudja, hogy a “kultúra/gazdaság”, “identitáspolitika/osztálypolitika”, az “elismerés/újraelosztás” szembeállítása túlegyszerűsítő. Az osztályelnyomásnak kikerülhetetlenül vannak kulturális aspektusai, és a kutlurális elnyomás, marginalizáció elkerülhetetlenül magával von materiális következményeket is. Hasonlóképpen mindenfajta “osztálypolitika”, amely “gazdasági” megoldást kíván adni a társadalmi igazságtalanságok problémájára, magába kell, hogy olvasszon “kulturális” elemeket, és fordítva, mindenfajta “elismerésnek” magában kell foglalnia egy materiális, gazdasági mozzanatot.

Fraser azért, hogy pontosabb képet kapjon az emancipatorikus politika feszítő kérdéseiről a korban bevezet egy másik megkülönböztetést: az affirmatív és transzformatív politika megkülönböztetését. Elválasztja egymástól az “elosztás” és “elismerés” affirmatív és transzformatív formáit, előbbihez sorolja a “liberális jóléti államot” és a “fősodorbeli multikulturalizmust”, utóbbihoz pedig a “szocializmust” és a “dekonstrukciót”. Míg az affirmatív újraelosztás és elismerés érintetlenül hagyja, sőt igenli a fennálló rendet meghatározó struktúrákat és kulturális kategóriákat, addig a transzformatív elosztás és elismerés ezeknek a struktúráknak és kategóriáknak a lebontását és radikális átformálásán dolgozik.

Úgy tűnik, Fraser rátapintott egy sokkal lényegesebb, sokkal alapvetőbb problémára, mint az “elosztás-elismerés” dilemmája. A probléma nem az “elismeréssel”, az “identitáspolitikával” van, nem azzal, hogy “osztálypolitika” helyett a “kultúrára” figyelünk. A probléma azzal van, hogy transzformatív helyett affirmatív politikát űzünk. Az elismerésnek is vannak transzformatív változatai, amelyek nem kevésbé szükségesek a társadalmat sújtó igazságtalanságok felszámolásához, amelyek nem kevésbé fontosak, mint a transzformatív “redisztribúciós” politika, azaz a szocializmusért való küzdelem.

Az emancipáció elengedhetetlen eleme a társadalmi létet kulturális-szimbolikus szempontból strukturáló kategóriák – nem, rassz, szexuális orientáció stb. – dekonstrukciója. Így például “a dekonstruktív antirasszizmus hosszútávú célja egy olyan kultúra létrehozása, amelyben a hierarchikus rasszdichotómiákat egymást többszörösen metsző, széttartó [demassified] különbözőségek váltakozó hálózatai váltják fel.” (91. o.)

Fraser a cikke végén mégis visszatér ahhoz az elképzeléshez, hogy “elosztás” és “elismerés” között valamiféle feloldhatatlan feszültség, dilemma van. Azt állítja, hogy míg az elosztás politikája a társadalmi különbségek felszámolására törekszik, addig az elismerés politikája éppen a különbözőségek megőrzésére – elvégre hogyan lehetne elismerni például egy csoportot, ha nem különbözőségükben ismerjük el őket? De még ha igaza van is, számomra úgy tűnik, hogy amit állít, csakis akkor igaz, ha a transzformatív redisztribúciót (“szocializmus”) vetjük össze az affirmatív elismeréssel (“identitáspolitika”).

Az affirmatív redisztribúció ugyanúgy a fennálló társadalmi kategóriák és különbségek megőrzésére törekszik, mint az affirmatív elismerés – helyben hagyja például a “munkás” társadalmi kategóriáját. Ezzel szemben azonban teljesen érthetetlen, hogy az alapján, amit Fraser a transzformatív elismeréspolitikáról (“dekonstrukció”) mond, miért gondolja, hogy ez a fajta elismerés a társadalmi különbségek fenntartására irányul. Hiszen ő maga írja, hogy ennek a fajta elismerésnek a célja “egymást többszörösen metsző, széttartó különbözőségek váltakozó hálózatai”-nak a létrehozása. Ez minden, csak nem a fennálló csoportkülönbségek (vagy bármilyen merev csoportkülönbség) megőrzése.

Akkor hát miért nem az Fraser konklúziója, hogy az elismerés-elosztás dichotómiája meghaladható, hogy ez egy olyan álszembenállás, amely megakadályozza, hogy belássuk, az elismeréspolitika és az elosztáspolitika céljai valójában nem ellentétesek – ami ellentétben áll egymással az az affirmatív és transzformatív politika, és ennek jegyében kellene eljárnunk? Foglalmam sincs. De egy kicsit azt érzem, hogy Fraser kritikai elméletének a módszertanával lesz a probléma. Fraser egy korábbi cikkében Marxra hivatkozva úgy határozza meg a kritikai elméletet, mint “korunk küzdelmeinek és kívánságainak öntisztázása.” A gondolat az, hogy a kritikai elméletnek a valóságos mozgalmak valóságos gyakorlatából kell kiindulnia, azokból a problémákból, amelyeket ezeket a mozgalmak a maguk számára tematizálnak és megoldandónak tartanak.

A baj csak az, hogy a társadalmi mozgalmak, bármilyen emancipatorikusak is, nem immunisak a fennálló ideológiai struktúrákkal, vagy az egyszerű tévedéssel szemben. Az elismerés-elosztás szembeállítása, amely a mai napig meghatározza a baloldal beszédmódját, szerintem nem egyéb, mint azoknak a frusztrációknak egy elhibázott, inkoherens és kontraproduktív kifejezése, amelyeket a baloldal a kilencvenes években a szocializmusnak mint történelemformáló erőnek az összeomlása és a multikulturalizmus előretörése – azaz saját klasszikus témáinak, módszereinek, intézményeinek és gondolatainak háttérbe szorulása – nyomán tapasztalt meg.

Fraser talán úgy érzi, kritikai elmélészként tartozik annyival ezeknek a mozgalmaknak, hogy ezeket a frusztrációkat komolyan veszi, és azokat igenli, másként egy olyan pozícióba helyezkedne, ahonnan elmélészként, akadémikusként diktálná a mozgalomnak, hogyan kellene gondolkodnia önmagáról, ami ellentétes lenne az általa űzött kritikai elmélet szellemével. És miközben nagyon is megértem, és egyetértek azzal, hogy a kritikai elmélész, a politikafilozófus nem törekedhet arra, hogy az elmélet elefántcsonttornyából vezérelje a mozgalmat, úgy is érzem, hogy az elmélész nem töltheti be a szerepét az emberi emancipációért folyó küzdelemben, ha nincs kellő kritikai távolságban a mozgalomtól, ha nem képes rávenni magát, hogy tévedéseire, inkoherenciáira, hülyeségeire rámutasson. Szép dolog, ha az ember egy emancipatorikus mozgalom “organikus értelmiségije”, de ha több akar lenni, mint egy szofisztikált igenember, akkor az a helyes, ha a saját belátásait logikai végpontjukig követi és levonja a belőlük eredő konzekvenciákat akkor is – sőt különösen akkor –, ha ebből az derül ki, hogy a mozgalmat uraló viták, fogalmak stb. alapvetően elhibázottak.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Black_Lives_Matter_protest_march_(23025758106).jpg