"Kiindulok abból az egzisztencialista tételből, hogy az ember az egyetlen élőlényfajta, amelyik tudja, hogy meg fog halni. [...] Az, hogy az ember tudja, hogy meg fog halni, egy egészen újféle lelki betegségnek a lehetőségét jelenti, és valószínűleg az van mind a politikum, mind a vallás legfőbb, legvégső indítékainak a gyökerénél, és ez pedig a félelem tudata. [...] A másik ember tudja bennem a legnagyobb félelmet okozni [...] Ha azt akarom, hogy az engemet fenyegető halálveszedelmek ellenére is, az engemet gyötrő félelem ellenére is hatalmasnak, erősnek érezzem magamat, akkor ennek a legelsődlegesebb útját az látszik megnyitni, ha embertársaimat kényszeríteni tudom saját akaratom alá vetni, és ugyanakkor a más által gyakorolt kényszer az, ami többszörösen fel tudja fokozni a bennem élő félelmet. És ezzel szemben merül fel az a szükséglet, hogy a más kényszerétől mentes, az attól való félelemtől mentes, vagyis szabad legyek.”
Bibó István, Az európai társadalomfejlődés értelme.
In Dénes Iván Zoltán (szerk.) Bibó István összegyűjtött írásai 1. Budapest, Pesti Kalligram. 2016. p. 292-93.
Vegyük észre, hogy Bibó itt két dolgot mond arról, mi van a politika gyökerénél. A halálfélelem csak az egyik. A másik az a vágy, hogy “az engemet fenyegető halálveszedelmek ellenére is [...] hatalmasnak, erősnek érezzem magamat”. Ez két külön dolog. Meglehet, ha hatalmasnak és erősnek érzem magam, nem félek. De a félelem nem csak azáltal tompítható, hogy megerősítem magam a tudatban, hogy hatalmas és erős vagyok. Ha azt akarom, hogy a másik ember többé ne jelentsen rám “halálveszedelmet”, ennek legalább még egy módja van azon kívül, hogy az uralmam alá hajtom: összebarátkozok vele, bizalmi kapcsolatot építünk, szövetségre lépünk. Bizalom és uralom egyaránt felszámolják a másik ember fenyegető mivoltát és létrehozhatnak egy stabil társadalmi rendet.
Bibó egyetért: “a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés és a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis. Tehát tévútra vezet, ha a hatalom, a kényszer, az erőtudat fokozásával akarok megszabadulni a félelemtől. A félelemtől pontosan úgy szabadulhatok meg, ha sem én nem állok embertársaimnak nyomasztó kényszere alatt, sem én nem tartok embertársat nyomasztó kényszer alatt.” (Uo.)
Felvetődik tehát a kérdés: a halálfélelem elhárítására miért szükségképpen az uralom az első válasz? Hogy a bizalom törékeny? Az uralom is az: ahogy a barátaink elárulhatnak minket, úgy a rabszolgáink is fellázadhatnak. Mondhatnánk, hogy ez az emberi természet következménye: az ember természete szerint uralkodni vágyó, félelmeit az uralom útján legyőzni igyekvő, nem pedig szövetkező, barátkozó lény. De az ilyesmi mesebeszéd: hol találkozunk a fennálló társadalmi rend által nem befolyásolt, nem kondicionált emberi viselkedéssel, amelyből a tiszta emberi természet milyenségét leszűrhetnénk? Felmerül tehát a gyanú, hogy a sztori bizonyos mértékig ideologikus: nem az emberi lét legmélyén lapuló egzisztenciális igazságokat, hanem a fennálló társadalmi rend igazságait mondja ki.
Vegyük például a most zajló pandémiát, ami sokak számára rendkívül kézzelfoghatóvá tette a tételt, hogy a legnagyobb veszélyt a másik ember jelenti ránk. Ebben a helyzetben kétségtelenül megjelenik az uralomvágy mint válaszreakció: az igény, hogy a többiek potenciálisan életveszélyes magatartását, viselkedését, testi valóját szigorúan ellenőrzött keretek között tartsuk. Jóllehet, mikor a többiek feletti uralom a legtöbbek szamára közvetlenül nem elérhető, a halálfélelemből eredő uralomvágy az engedelmesség éthoszában ölt testet, a többiek folytonos megfigyelésében, viselkedésük felügyeletében, az örökös házmesterkedésben. És válaszul szintén megjelenik az uralommentességként felfogott szabadság vágya, ámbár ez is patologikus formában – mint vírusszkepticizmus, Querdenker-mozgalom stb.
A társadalmi bizalom gondolata, és a kérdés, hogy hogyan alakíthatjuk ki az emberi együttélés olyan szabályait, amelyek biztosítják, hogy mikor interakcióba lépek a másikkal, bízhatok benne, hogy komolyan veszi azt a veszélyt, amelyet potenciálisan egymásra jelentünk, és hogy érdekeimet figyelembe véve fog eljárni velem szemben, alig vetődik fel. De vajon csakugyan az emberi természet korlátjáról van itt szó? Vagy sokkal inkább arról, hogy jelenkori társadalmaink az elmúlt évtizedek (évszázadok?) során módszeresen leépítették a társadalmi bizalom alapjait, és olyan társadalmi struktúrákat, intézményeket hoztak létre, amelyekben az emberek egymásra és a politikia hatalom birtokosaira csakis mint potenciális konkurenciára, versenytársra, legyőzendő ellenfélre vagyunk képesek tekinteni, akivel szemben legfeljebb “hatalmasnak, erősnek” érezhetjük magunkat, de akiket nem tekinthetünk partnernek a halálfélelem felszámolására irányuló össztársadalmi vállalkozásban?
Bibó sztorija – aminek a fenti passzus csak a kezdete – nagyjából így foglalható össze: az embert a halálfélelem, mindenekelőtt a többi embertől való félelem az uralomvágy felé hajtja, ami viszont létre hívja a szabadság (Bibó republikánus (köztársasági) felfogása szerint: az uralommentesség) igényét. Ebből jön létre uralomvágy és szabadság küzdelme, amelyben az európai történelem során a szabadság princípiuma fokozatosan gyözelemre jut, a hatalom humanizálódik és pacifikálódik – ez az európai társadalomfejlődés értelme.
Ez a narratíva a hatalomvágyat alapértelmezettként, természetesként kezeli, a szabadság politikáját pedig úgy, mint aminek megteremtése munkát igényel – előbb a keresztény klérus, majd a felvilágosodás ügynökeinek aktív közreműködését. Csakhogy ez a felfogás elfedi azt a tényt, hogy az uralomvágy túlsúlya maga is mesterséges, meghatározott társadalmi-politikai összefüggések eredménye, nem pedig csupán a humanisták hanyagságának mellékterméke (amivel persze Bibó is tisztában van, lásd a politikai hisztériákról szóló elemzéseit). Ez viszont felveti a lehetőségét annak, hogy a bizalom stratégiája lehet épp annyira természetes, mint az uralomvágy. Jobban mondva: hogy a természetesség kérdése teljes mértékben másodlagos.
A politikum gyökerénél talán tényleg a halálfélelem tudatát találjuk. De hogy a halálfélelem leküzdésére “hatalmasnak és erősnek” akarjuk érezni magunkat, vagy ellenkezőleg, olyan közösségeket akarunk építeni, amelyek társadalmi bizalomra, szolidaritásra és testvériségre alapulnak, hogy többé ne kelljen egymástól tartanunk, ez nem a filozófiai antropológia kérdése, hanem politikai kérdés: politikai erőfeszítést és küzdelmet igényel, hogy az egyik felfogás a másikkal szemben felülkerekedjen a társadalmi képzeletben.
Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Louisiana_National_Guard_CORVID_19_Response,_March_2020_-_Westwego.jpg
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.