Marx individualizmusa és az egyenlőség kritikája

“E haladás ellenére ez az egyenlő jog még mindig a polgári korláton belül marad. A termelők joga munkaszolgáltatásaikkal arányos: az egyenlőség abban van, hogy egyenlő mércével, a munkával mérnek. Ám az egyik ember fizikailag vagy szellemileg különb a másiknál [...] a munkát, hogy mértékül szolgálhasson kiterjedése vagy intenzitása szerint meg kell határozni, különben nem lenne többé mérce. Ez az egyenlő jog – egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. [...] Tartalma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog természete szerint csak egyenlő mérce alkalmazásában állhat; de az egyenlőtlen egyének (és nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. Az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket”

Marx, A gothai program kritikája. Budapest, Kossuth. 1977. p. 20-21.

Könnyű lenne azt gondolni, hogy Marx itt valamit alapvetően félreért. Mert rendben: ha azt mondjuk, “egyenlő munkáért egyenlő bért”, akkor nyilván meg kell tudnunk határozni, mi számít egyenlő munkának. Ha ezt rosszul tesszük, például ha nem vesszük figyelembe az egyes munkások eltérő képességeit, akkor nyilván kudarcot vallunk: nem adunk egyenlő munkáért egyenlő bért. De hát miért ne lehetne javítani az elosztási mechanizmuson úgy, hogy az egyéni szellemi vagy fizikai képességeket, esetleg szükségleteket stb. is figyelembe vesszük, így határozzuk meg, mi számít egyenlő munkának, és így valóban egyenlőséget teremtünk a munkások között?

Persze, hogy az egyenlőség szólamait fel lehet használni az uralkodó osztály (a burzsoázia stb.) helyzetének és privilégiumainak bebetonozására. Bármit fel lehet. Persze, hogy az egyenlőség nevében mindenféle igazságtalan és elnyomó intézkedést be lehet vezetni. Bárminek a nevében be lehet ilyeneket vezetni. Ez még semmit se mond el arról, hogy az egyenlőség (valamiféle) eszméjének van-e helye, és ha igen milyen, egy emancipált társadalomban. 

De itt talán mégis egy az egyenlőséggel kapcsolatos alapvető problémáról van szó. Mert hát Marx nyilván arra gondol, hogy nem lehetséges olyan elosztási mechanizmus, amely helyesen méri fel, mi számít egyenlő munkának. Mert nem létezik egyenlő munka. Mindenféle egyenlőség az emberek között puszta fikció, absztrakció, amelyet már eleve, önmagában és végérvényesen megcáfol az individualitás puszta ténye. Amennyiben egymástól különböző, egyszeriségünkben megismételhetetlen egyének vagyunk, bármiféle törvény, rend, intézkedés, amely egyenlőkként (tehát bizonyos lényegi szempontból azonosként) kezel minket, kihívást intéz az individualitásunkhoz, megtagadja azt tőlünk.

Mikor John Rawls megkísérli elgondolni, milyen lenne, ha pusztán mint szabad és egyenlő személyek – mint kanti szubjektumok – állnánk egymással szemben – hogy ilyenként közösen meghatározhassuk a társadalmi igazságosság pártatlan elveit –, ezt csak úgy tudja elgondolni, hogy minden egyéni, partikuláris személyiségjegyünktől, jellemvonásunktól, sajátosságunktól elvonatkoztat, mígnem nem maradnak lényegi különbségek közöttünk: mindannyian csak mint az elvont puszta racionalitás hordozói kerülünk számításba, egyenlőkként, és megkülönböztethetetlenekként.

Itt érhetjük tetten az alapvető problémát: ha egyenlőkként számítunk, akkor nem egyénekként számítunk. Az egyenlőség elvei számára nem mint önálló egyének, hanem mint az egyenlőséget közvetítő társadalmi kategóriák reprezentánsai jövünk számításba. Az egalitárius ellenkezhet: az egyenlőség elvei igenis azt mondják ki, hogy egyéni, individuális érdekeink, igényeink, sajátosságaink számítanak, egyenlően. Ám – így Marx – ha ezek csakugyan individuális sajátosságok, úgy önmagukban összemérhetetlenek.

Különböző igényeink és képességeink között nem áll fenn semmiféle természetes egyenértékűség: egyik ember éhsége és szomjúsága, vagy éppen munkabírása nem mérhető egyetlen másik emberéhez sem, nincs semmiféle egységes mérce, amellyel megállapíthatnánk, mi lenne ezen igények egyenlő kielégítése, e képességek egyenlő kompenzálása. Az egyes igényeket, szükségleteket csupán egyesével, önmagukban vehetjük számításba (és innen rövid út is vezet a minden összehasonlítást nélkülöző “mindenkinek a szükségletei szerint” saint-simoni elvéhez).

Az egyenlőség elvei által posztulált megkülönböztethetetlenségnek a társadalmi funkciója – amely persze Rawls ideális elmélete felől láthatatlan – az integráció: az individualitás feloldása azokban az általános kategóriákban, amelyek köré a társadalom totalitása szerveződik. Később Adorno ebben az integrációban látja majd úgy a fasizmus, mint a kiteljesedett kapitalizmus lényegét: a feloldott egyéniség, az individualitástól megfosztott ember, mint egy általános kategória puszta példánya felhasználhatóvá, de eldobhatóvá, megsemmisíthetővé is válik – a totalitásnak alárendelt puszta dologgá.

Marx azonban éppen ez ellen az eldologiasodás ellen lép fel, a feloldódó individualitás védelmében, a szabad egyének társulásáért, akik számára a felszabadult, emancipált, kapitalizmus utáni társadalom lehetővé teszi egyéni erőik és képességeik szabad fejlődését anélkül, hogy feloldódnának a társadalom általános kategóriáiban (lásd Marx és Engels megjegyzését a kommunizmusról a Német ideológiában, ahol az ember reggel halászik, délután pásztorkodik, este filozofál anélkül, hogy halásszá, pásztorrá, vagy filozófussá válna). Az egyenlőség helyett a szabadsághoz kell fordulnunk, mint ahhoz a normatív vezérfonálhoz, amely kivezet a fennálló rend elnyomásából. Marx ezen a ponton a libertarizmus határát súrolja: egyéni szabadság és egyenlőség szemben állnak, és az egyenlőség képviseli a társadalmi elnyomás oldalát.

De vajon a társadalmi integráció veszélyével szemben az egyetlen lehetséges válasz valóban a radikális különbségként, összemérhetetlenségként felfogott individualitás? Valószínűleg nem, és ha nem, akkor alighanem az egyenlőség fogalmának is lehet hely az emancipált társadalomnak. Mégsem egészen magától értetődő, hogy pontosan milyen hely. Egyrészt nem szabad ugyanis lebecsülni a tényt, hogy az egyenlőség elvei nagyon könnyen állhatnak a fennálló társadalmi kategóriák igazolásának szolgálatába. Rawls feminista, posztkolonialista és más krtikusai éppen arra mutatnak rá, hogy az a fajta társadalomfüggetlen racionális szubjektivitás, amely állítólag mindannyiunk sajátja, és a társadalmi egyenlőség követeléseinek alapja, nagyon is az ép fehér férfi archetípusára épít, és kizár megannyi olyan követelést és igényt, amelyek az elnyomott és marginalizált csoportok sajátjai.

De másrészt ugyanígy szem előtt kell tartanunk a marxi-adornói belátást, hogy egyenlőség és individualitás legalábbis valamiféle – ha nem is feloldhatatlan – feszültségben állnak egymással. Mindenfajta emancipatorikus politika és gondolat kiindulópontja a modernség után az individuum kell, hogy legyen: a közösségben való feloldódás kommunitárius álmai nem bírnak emancipatorikus erővel a jelenkorban (lásd az integráció problémáját). Marxnak is alaptételként kell elfogadnia – még ha nem is fogalmazza meg – az individuum sérthetetlenségét, amelyet legalábbis egy emancipált társadalomnak affirmálnia kell (az más kérdés, hogy a történelem dialektikus folyamatában “az egyéneket föláldozzák”).

De az egyenlőség gondolata már mintha tényleg kihívást intézne a sérthetetlenség ezen gondolatához: ha nem is következik mindenfajta egalitárius politikából, hogy az egyén föláldozható a közös jóért, a gondolat, hogy érdekeink, igényeink másokéval együtt, és hozzájuk képest viszonylagosan számítanak, mintha kis léptékben mégis egy efféle viszonyulást közvetítene az egyén és az individualitás felé. Ez nem feltétlenül baj, de arra minden esetre rámutat, hogy a modernitás alapelvei közt nem feltétlenül, vagy nem kizárólag az olyan gyakran mellőzött testvériség, de az egyenlőség is szubverzív, felforgató, a modernitás kereteit végső soron potenciálisan szétfeszítő elem. Hogy jó vagy rossz értelemben-e: ez a kérdés.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Edvard_Munch_-_Workers_Returning_Home_(1920).jpg