“Higgye el nekem uram, akik megpróbálják egyenlősíteni az embereket, soha nem teszik őket egyenlővé. Minden társadalom polgárok különböző rendjeiből áll, s ezek közül némelyeknek a legmagasabb helyet kell elfoglalniuk. Az egyenlősítők tehát csak átalakítják és eltorzítják a dolgok természetes rendjét; felborítják a társadalom építményét, amikor a magasba repítik azt, ami a szerkezet szilárdságának kívánalmai szerint a földön kellene, hogy maradjon.”
Edmund Burke, Töprengések a francia forradalomról.
Budapest, Atlantisz. 1990. p. 135. Kontler László fordítása.
Mikor valaki a dolgok természetes rendjét emlegeti, ott általában csalás van: mesterséges, a fennálló hatalom érdekeit szolgáló dolgokat akar természetes, megváltoztathatatlan tényként beállítani. Olyan ez, mint mikor az ókori despoták nyilvánítják istenségnek magukat: “sajnos a dolgok természetes/isteni rendje az, hogy én felettetek állok, ne lázadjatok ellene”. Mégis a társadalmi egyenlőtlenségek és hierarchiák természetes volta olyan gondolat, amelynek – úgy tűnik –, elemi vonzereje van. Különösen olyan társadalmakban – mint a magyar –, ahol a társadalmi képzelet horizontját legnagyobb részt lényegileg a feudalizmushoz tartozó képek töltik ki.
Persze igaz az, hogy közösségi életünk legalapvetőbb tapasztalata, hogy különbözőek vagyunk: bizonyos mércék szerint egyik ember sem egyenlő a másikkal – van, aki okosabb, van, aki erősebb, van, aki magasabb, van, aki szebb, és így tovább. És az is magától értetődőnek tűnik, hogy valamilyen értelemben természetes – valamilyen mélyen ülő, régen meggyökeresedett ösztönből fakad –, hogy ezek alapján a különbségek alapján értékrangsorokat, hierarchiákat állítunk fel egymás között. Minden ovis csoport, minden baráti társaság így működik.
Csakhogy a társadalom nem ovis csoport és nem baráti társaság, így akik a társadalmi egyenlőtlenségek természetes voltát akarják védeni, többet kell, hogy mondjanak annál, mint hogy mi jellemzi ezeket a közvetlen, személyes emberközi viszonyokat, amelyek alapvetően különböznek a modern tömegtársadalom viszonyaitól.
A konzervatívnak – mint Burke – persze van válasza: "az, hogy valamiféle társadalmi hierarchia létezzen, hogy némely rendek magasabb helyet foglaljanak el, mint mások, ez az, ami a dolgok természetes rendjéhez tartozik, ez a társadalmi szerkezet “szilárdságának kívánalma”. Csak ha bizonyos csoportok, osztályok a felsőség, a hierarchikus rendben elfoglalt magasabb pozíció előnyeit élvezik, csak ekkor nevelhető ki egy olyan társadalmi, politikai elit, amely elbírja és felelősségteljesen viseli a társadalom vezetésének, a példamutatásnak a terhét. Az alsó osztályok alávetettsége az a szilárd alapzat, amelyen az elitek rangja és hatalma nyugszik, amely nélkül képtelenek lennének kormányozni a társadalom roskatag hajóját a politika, a kül- és belviszály viharos vizein. Így voltaképpen az alsó osztályok alávetettsége csak a javukra válik. Az egyenlősítők nem egyenlővé, legfeljebb nyomorulttá tehetik őket."
De vajon nem nyomorultak-e már így is? A társadalmi alávetettség, nagy teher, sok fájdalommal és megaláztatással jár a fennálló társadalmi hierarchiák alján élni. Aki nem nézhet egyenes derékkal polgártársai szemébe, aki tudja, van aki előtt hajlongania kell, akinek utat kell adnia, pusztán azért, mert őket a társadalomban más rang illeti meg, annak a méltósága sérül, megaláztatást szenved, még akkor is, ha soha senki nem durva vele, ha soha senki nem rúgja oldalba.
Elterjedt jobboldali toposz, hogy az alávetettek méltósága éppen abban áll, hogy büszkeséggel viselik alávetett helyzetüket, és zokszó nélkül ellátják az alantas szerepet, amelyet a társadalom rájuk osztott (“tisztes szegénység” miegymás). Más szóval: az alávetetteknek nincs méltóságuk. A gyerekek és állatok dolga az, hogy elviseljék alávetettségüket az emberi nem teljesértékű tagjainak (de valószínűleg még nekik sem). Akik ugyanezt az elvárást támasztják az alsó néposztályokkal szemben, világossá teszik, mit is gondolnak felőlük.
Persze a konzervatív elismerheti, hogy az alávetettség teher, a hierarchiák önmagukban megaláztatás forrásai, csakhogy – állítja – mindez szükséges rossz: enélkül a társadalmi építmény szerkezete meginogna, az elitek, a vezetők tekintélye semmivé lenne, a társadalom a katasztrófa küszöbére kerülne. A konzervatív szorongás, amely szerint a társadalom mindig a katasztrófa küszöbén áll, önmagában is nevetséges. De megint csak felvetődik a kérdés: nem önmagában társadalmi katasztrófa-e már az is, hogy a társadalom egyes rendjei, osztályai a földön vannak, míg mások az ő hátukon állva élvezik a rang és elsőség kiváltságait?
Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Three-estates-prognosticatio-lichtenberger-stra%C3%9Fburg-1499.jpg
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.