Klímaszorongás és az elveszett jövő kiváltsága

“Hazudtatok nekünk. Hamis reményt adtatok. Azt mondtátok, a jövő olyasmi, amit örömmel várhatunk. A legszomorúbb az egészben az, hogy a legtöbb gyerek azt sem tudja, milyen sors vár rá.”

Greta Thunberg 

Olvasom, hogy egy új kutatás szerint a fiatalok több mint fele klímaszorongástól szenved. Klímaszorongáson, azt hiszem – a jelenkori közbeszédben legalábbis – nem egyszerűen a klímaváltozás káros hatásai felett érzett aggodalmat értjük. Valami többről is szó van. Az elveszett jövő felett érzett keserűségről.

Csakhogy az ilyen értelemben vett klímaszorongást, az érzést, hogy a jövőnk – úgy egyénileg mint kollektíve – mindinkább elveszik vagy elveszik tőlünk, mindenekelőtt azok élhetik meg, akik már eleve úgy érezték, van jövőjük. Az emberi civilizáció esetleges romba dőlése elsősorban azok számára gyászesemény, akik valamilyen módon a magukénak érezhették ezt a civilizációt, akik úgy érezhették, a fejlődés, a haladás, a jólét ígéretei nekik szólnak.

Vajon akik a társadalom peremére szorulva ezt a társadalmat mindig is fenyegető, ellenséges környezetként tudták csak látni, akik életüket mindig is a jólét és biztonság rendszerein kívül élték, akiket a társadalmi képzelet elfojtva működő, sötét hajlamai mindig is kizártak a voltaképpeni emberiség köréből, akik szegényként, menekültként, fajilag, szexuálisan "más"-ként, mindig is a civilizáció peremvidékén éltek, vajon sirathatja-e ugyanúgy az elveszett jövőt, a civilizáció esetleges bukását?

Nem arról van szó, mintha a társadalom alávetett és nyomorgó rétegei ne szenvednék meg a közelgő klímakatasztrófát: megszenvedik, mégpedig keservesebben mint a felső rétegek, ahogy minden korábbi társadalmi kataklizmát is ők szenvedtek meg a legjobban. Mert tagadhatatlan, hogy még a társadalom – a társadalmak – alávetett rétegei is valamelyest profitálnak e társadalom, a civilizáció vívmányaiból. És ha e civilizáció, e társadalom netalán összeomlik, ez rontani fog a helyzetükön, és alighanem még az övéken ront majd a leginkább.

Mégis, mindannak a bajnak, kínnak és szenvedésnek, amelyet a küszöbön álló globális katasztrófák a társadalom kirekesztett, marginalizált és alávetett rétegei számára tartogatnak lényegileg más a karaktere, mint azoknak a veszteségeknek, amelyeket a fejlett világ privilégiumait leginkább élvező osztályoknak kell majd elszenvednie. Az alávetett rétegek szenvedése nem elárulása lesz mindannak, amit a társadalom ígért nekik, hanem a beteljesedése. Nekik a társadalom sosem ígérte, hogy a jövő olyasmi, amit örömmel várhatnak.

A klímaszorongás a haladás megszegett ígérete felett érzett szorongás is. De talán még inkább szorongatóvá teszi, hogy a klímaválságban egyúttal az is lelepleződik, hogy ez az ígéret mindig is hamis volt. Nem mi vagyunk az első generáció, amely a történelem árulása folytán nem élvezheti a haladás és a civilizáció mindazon előnyeit, amelyet a kor nekik ígért. A világháborúk elveszett generációira ez ugyanúgy igaz. De még ők is joggal gondolhatták, hogy ezek a vészterhes idők átmenetiek, hogy a haladás lokomotívja időlegesen akadt csak el, és előbb-utóbb újra elindul.

Most, a végállomásnál már világos, hogy mindig is ide tartottunk, a modernitás sínei mindig is ide vezettek: a századba, ahol a jövő, ahogy eddig ismertük, megszűnik. Ami persze azt is jelenti: sohasem volt jövőnk. Nem az emberiség kihalásáról beszélek, ez távolról sem olyan valószínű, ahogy a legrémesebb forgatókönyvek sugallják. Nem, arról a jövőről van szó, amely a modernitás időtapasztalatának a sarokköve volt, arról a talán soha el nem érhető, csak ideálisan tételezett jövőről, amelyben az emberi haladás, a felszabadulás és az ész uralma az önkényen és előítéleten kiteljesedik, amelynek nevében a jelen bűneit és fogyatékosságait, igazságtalanságait és egyenlőtlenségeit el kell viselnünk, mert ezeken keresztül vezet az út a jövőbe.

Ez a jövő, amely felől a jelen értelmet nyer, nincs többé. Egy korban, amelyben nyilvánvalóvá vált, hogy az ember nem ura önmagának, a természetnek és történelmének, a jövő gondolata, amelyben éppen ez az emberi uralom kellene, hogy kiteljesedjék (ezt gondolta a modernitás felszabadulásnak, emancipációnak), többé nem értelmezhető. A klímaszorongás e hiány felett érzett szorongás. Ámde ez a jövő soha nem volt mindenkié. Az elnyomás és alávettetés szubaltern tapasztalatai számára mindig világos volt, hogy ez a jövő az ő számukra soha nem érkezik el: az ő osztályrészük a haladás folyamatában, hogy viseljék e jövő kihordásának és – soha véget nem érő – megszülésének fájdalmait; várakozzanak – meglehet, hiába – arra, hogy szabadság, biztonság és jólét körei a haladás centrumából feléjük is kiterjeszkedjenek, s addig tűrjenek, különben nem haladunk.

Hogy ez az ígéret mindig is hamis volt, ez nem sokat számít, mert az ígéret már önmagában is embertelen. A klímaszorongásban talán a haladás fogalmának ez az embertelensége is feltárja magát: a fennálló rend hierarchiáját, a kiváltságosok kiváltságait és az alávetettek alávettetését többé nem igazolhatja a haladás, a jövő. Többé nem várhatjuk örömmel, hogy élvezzük a haladás, a civilizáció nyújtotta kiváltságokat anélkül a bűntudat nélkül, hogy ez egyúttal a fennálló rendben széles embertömegek kirekesztésén és alávetésén alapul. Többé nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy mindezeket az igazságtalanságokat a haladás folyama idővel elmossa, és ama jövőben, amely felől e jelen is értelmet nyer, a kiváltságokból mindenki részesül, és így mintegy visszamenőlegesen mi magunk is megtisztulunk, mint e haladás történetének résztvevői és ágensei.

Többé nincs kifogásunk, hogy az igazságtalanságok eltörlésének, az alávetett néptömegek felszabadításának feladatát miért kell a haladásra bíznunk, abba a talán soha el nem érkező jövőbe száműznünk. A jövő eltűnik, és egyszerre minden sürgetőbbé válik. A klímaszorongás ennek a sürgetésnek a szorongása is: az idő besűrűsödik, egyre nő a hőmérséklet, a nyomás. A legtöbb gyerek nem tudja, milyen sors vár rá. Senki nem tudja, milyen sors vár rá. A sors a forróságban elpárolog, a helyén a jelen megoldatlan kérdései, szenvedései, kihívásai maradnak vissza mérgező, sós üledékként. Most már igazán tennünk kell valamit. Ezért szorongunk.

Kép: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Extinction_Rebellion-12.jpg